„a pusztulás meg az idill néha nagyon hasonlítanak egymásra”

(Bartis Attila)

Rögtön megmagyarázom a címadásomat: a kötet utolsó nagy egységében Kemény István ötven kisesszét közöl számára fontos, pilléreknek mondott irodalmi (és egyéb) alkotásokról. Ha akarjuk, tekinthetjük ezeket is pilléreknek, például egy híd pilléreinek (vagy az életúténak). Az esszék ugyanis, éppúgy, mint a hidak és az utak (és legfontosabb olvasmányaink), visznek valahová. Nem feltétlenül határozott A-ból határozott B-be, hanem lehet velük, rajtuk haladni. A jó esszé – így tanultam Takáts Józseftől – ajtókat nyit meg, lehetőségeket, továbbhaladási, továbbgondolkodási irányokat mutat meg. A legjobb esszéket például nem biztos, hogy végig lehet olvasni egyfolytában: az ember netán megáll, hogy gyorsan felcsapjon egy másik művet, amiről szó van az eredetileg olvasott szövegben, aztán a visszatérés után eszébe jut egy harmadik dolog, és amiatt ismét megáll. Terjedelme, gördülékeny nyelvezete engedné, hogy Kemény István Lúdbőr című esszékötetét egyetlen (na jó, legfeljebb két) nap alatt elolvassa az ember. Mégis akár heteket el lehet vele tölteni. Meg még néhány más szöveggel: én többek között a Bartissal közös Amiről lehetet, Az ellenség művészetét, Csokonai-, Eliot-, Füst-verseket, Bolañót, Jerofejevet vettem kézbe, és még felidéztem, átgondoltam rengeteg más, Kemény által érintett írást. Legelőször tehát azt kell leszögezni: Kemény István esszéi képesek arra, hogy megutaztassák az olvasót, és ez már önmagában is nagy erény.

Ám a Lúdbőr nem pusztán kitűnő olvasmányélménnyel szolgál, hanem fajsúlyos, elgondolkodtató kérdésekkel is szembesít. Aki ismeri Kemény életművét, cseppet sem lepődik meg azon, hogy a szerzőt általában rendkívüli módon foglalkoztatja a történelem folyása és különösen napjaink Magyarországának állapotai. Ám azt kell mondanunk, hogy az esszé műfajában – ha nem is feltétlenül élesebb, de – alapvetően más fókuszban tud közelíteni az őt foglalkoztató problémákhoz.

Legfontosabb, direkten és indirekten is feltett kérdése, hogy miért érdemes, érdemes-e az általánosan érzékelt hanyatlás közepette itt maradni Magyarországon, kitartani szülőhazánk mellett? Ez olyan kérdés, amelyet ha komolyan teszünk fel, ahogyan Kemény is, akkor el kell számolni hozzá a múlttal és a jelennel (adott esetben a rendszerváltó generáció tagjaként a saját felelősséggel), és számot kell vetni a jövő lehetőségeivel és a jövőhöz fűzött és fűzhető egykori és mostani reményekkel (és adott esetben a rendszerváltó generáció tagjaként azzal, milyen hagyomány marad a jövő generációkra, különös tekintettel a saját gyerekeire).

Kemény véleménye a rendszerváltás óta eltelt időszakról nem derűlátó, hibákat lát és be nem teljesült ígéreteket, s azt, hogy noha ő még a kötet borítóján látható, 1989. október 23-ai Bartis-fotón (melyről az első esszé szól) dacosan nézett a jövőbe, ma már nincs (reális) jövőkép. Vagyis van, csak nem mindenki számára. Ezt a legösszefogottabban éppenséggel a német Tagesspiegelnek készített esszéjében írja meg, alighanem mivel a külföldi olvasóval előzékenyebb, olyasmit is kifejt, amit a magyar ügyekben járatosabbak számára nem kellene, illetve itt igyekszik talán a lehető legpontosabban fogalmazni, hogy minél kevesebb vesszen el a fordításban. A szóban forgó Magyarország és a jövő című írásban olvassuk: „egy jól működő országban él egy erős, közös kép a jövőről. A társadalom pozitív és reális (elhihető) jövőjéről. Ahol mindenki abban a tudatban van, hogy ha jól csinálja azt, amihez ért, egy jó rendszert működtet, a közös jövőért dolgozik. […] Magyarországon most nincs ilyen közös jövőkép. […] Magyarország ma nem egy jól működő ország. Nem tudja senki, hogy mi lesz a négymillió magyar szegénnyel. Köztük egymillió cigánnyal. Mi lesz a kivándorlókkal? Miért jöjjenek haza? Milyen távlatok várják őket itthon? Én sem tudom, mit mondjak a három felnőtt gyerekemnek, ha végleg el akarnak menni innen.” Ám ezek – természetesen – nem csupán a regnáló kormány kritikájának szólamai. „2010 után négy éve lett volna a magyar baloldalnak arra, hogy elismerje a saját felelősségét, és alkosson végre egy pozitív és reális jövőképet. […] Szemben a baloldali ellenzékkel, a jobboldali kormánynak van jövőképe. Csak az a baj ezzel a jövőképpel, hogy ötmillió embernek elég egy tízmilliós országban.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mohácsi Balázs, Jelenkor.net, 2017. július 24.