– Idén jelent meg a Hátrahagyott versek című kötete, benne egy sor régi és néhány új verssel. Úgy hírlik, jövőre, az ötvenedik születésnapján is egyfajta összegzésre készül. Mire ez a nagy sietség?

– Negyvenkilenc és fél évesen az emberre hirtelen rászakad, hogy még egy-két nyár és vége. És akkor kétségbeesetten pakolászni kezd maga körül, hogy többé- kevésbé rendben maradjanak utána a dolgok. Nem mondom, hogy effektíve a halottszállítóknak takarítok, de közben egy picit mégis. Nagyképűen hangzik, pedig egyszerűen csak tény: aki ír, fest, zenét szerez vagy bármilyen más műfajban „művészetet csinál”, az minimum az örökkévalóságnak dolgozik. Ergo a halottszállítóknak takarít. Végül is, ha már egy régi, rossz pillanatodban elkezdtél „nyomot hagyni” a világban, akkor az egy életre szóló szorongás és elvégzetlen feladat. Meg persze sansz is, nem is akármilyen. Számomra mindenesetre fontos, hogy ezeknek a bizonyos „nyomoknak” maradjon valamilyen egységes, lekerekített olvasata. Szentimentálisan fogalmazva: akármilyen kicsi és kókadt, felelős vagy a rózsádért, amibe az idődet ölted. Kevésbé szentimentálisan: Örkény öreg színésze, Zetelaki Zoltán minden gond nélkül meghalhat, tetemét átszállíthatják a Bonctani Intézetbe, de az előadásnak ettől függetlenül le kell mennie.

– Már bocsánat, de az ötven év, az semmi. 75 éves költők is csodás verseket írnak.

– Kizárt dolognak tartom, hogy egy 75 éves ember életét ne határozná meg alapjaiban a haláltól való félelem. Márpedig a halálfélelem tapasztalatom szerint „egész embert kíván”. Akárcsak a szerelem. Meg persze az írás. Ezeket a szélsőségesen szenvedélyes ügyeket szerintem csak teljes odaadással érdemes bonyolítani. Bár nekem talán nem is nagyon menne máshogy. Én „multitasking”-ban katasztrofálisan rossz vagyok, írni is kizárólag úgy vagyok képes, ha előtte nagy nehézségek árán sikerül magamat lekapcsolni a hétköznapokról és valamiféle szabad és intenzív „figyelő üzemmódra” átállítani. A betegségtől, az öregedéstől, a haláltól való kóros – vagy épp nagyon is természetes és rendjén való – félelem viszont ebbe már biztos, hogy nem fér bele. Úgyhogy sietnem kell, hogy még képes legyek megírni mindent, amit elterveztem, mielőtt elkezdődik a végső visszaszámlálás.

– Néhány éve, éppen a Vasárnapi Híreknek adott interjúban azt mondta, „a korszak, amiben most élünk, olyan kritikus korszaka a magyar történelemnek, amelyben minden művészi megszólalás óhatatlanul is felértékelődik”. Máshol meg arról beszél, hogy egyesek szerint a költőnek kizárólag az a dolga, hogy verseket írjon. Másképpen: mi dolga van ma a költőnek a közélettel?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kövesdi Péter, Vasárnapihírek.hu , 2017. október 2. 

Megjelent a 2017. szeptember 30-i lapszámban.