– Ez az írói evolúciómból fakad. Tizenöt éven át ódzkodtam attól, hogy hozzám hasonlítható, velem azonosítható szereplőket állítsak központba. Soha nem volt ambícióm, hogy a saját életemet megírjam, nekem az a fontos, hogy a szereplőim érdekes figurák legyenek. Az Egyformák vagytokban vállaltam a kockázatot: kicsi a távolság köztem és a hőseim között.

– Emellett a regény rendszerváltás utáni magyar társadalma is befolyásolta ezt a döntést?

– Kétségkívül harcosabb hangulatba kerültem az utóbbi években, mert most kifejezetten olyan konzervatív társadalomban élünk, amelyik a hagyományosabb női szerepeket helyezi fókuszba, és ezt borzasztóan nyomasztónak találom. A közmédiát nézve-hallgatva zavarba ejt, mennyire nem vagyok fontos és érdekes ennek a kormánynak, csak mert nem vagyok nagycsaládos, magát kereszténynek valló, határon túli… sorolhatnám, mi nem vagyok még. A magyar nők a kormánypolitika felsőbb szintjein sincsenek jelen, csak ha valami piszkos munkát kell elvégezni, akkor kerülnek elő a Hoffmann Rózsa-félék, de nem látunk olyat, aki valóban képviselne bennünket. Egy konzervatív, macsó társadalommá rendeződtünk, ami ugyan nem előzmény nélküli, de a körülöttünk lévő világ nem ebbe az irányba halad.

– A női perspektíva és elbeszélésmód lenne a legjogosultabb a jelenlegi társadalmi és mindennapi viszonyok ábrázolására?

– Azt gondolom, a 21. század a nők évszázada, ezért a mostani történeteket mindenképpen így lehet a legjobban megírni.

– Lemaradtam valamiről? Itthon sokakra még a 19. század végi női emancipáció is sokként hat a mai napig, a regényében ábrázolt tipikus női sorsok is valamiféleképpen kudarcosak.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rácz I. Péter, Vasarnapihirek.hu, 2017. október 9. 

Megjelent a 2017. október 07-i lapszámban.