Az Európai Unió Irodalmi Díját Török tükör című regényéért 2012-ben elnyert Horváth Viktor író, műfordító legújabb, Tankom című regényében Csehszlovákia ’68-as lerohanását járja körül, de a diktatúra hatása alá került szereplők lélektanába is beavatást nyer az olvasó. Többek között új könyvéről, és Nyugat-Európáról kérdeztük a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Legújabb regényed felkérésre született, vagy régóta foglalkoztatott a magyar irodalomból hiányzó téma, Csehszlovákia ’68-as lerohanása?
A felkérés egy ’56-os novelláról szólt még tavaly, aztán úgy látszik, nem fértem bele abba a novellába. Összekeveredett a gyerekkorommal, a hatvanas évekkel, egy darabig motoszkált bennem, aztán csináltam belőle ’68-at. Azt nem gondolnám, hogy a magyar vagy más irodalomból bármilyen téma hiányozna – bármikor lehet írni bármiről –, az viszont jót tesz, ha mindenféle szembenézésekkel tisztítjuk a saját és a kollektív tudatot.

A Tankom a K4 közép-európai könyvsorozat negyedik kötete. Mire számítasz, hogyan fogadják majd a szlovák olvasók, hogyan szeretnéd, ha fogadnák?
Minden műnek megvan a maga közönsége – itthon is lesznek, akiknek tetszeni fog, és külföldön is. Különösen a szlovákok és az ottani magyarok érdekeltek, hiszen a történet jórészt Léván játszódik; de a csehek és a lengyelek számára is érdekes: a hősök között feltűnnek a korabeli politika főszereplői: Dubček, Svoboda, Gomulka, Kádár, Brezsnyev. És persze a mindenkori kisember.

A főszereplő megkérdőjelezhetetlenül hisz a rendszerben, a rendszer működtetőiben. Könnyű egy diktatúra hatása alá kerülni?
Általában: szocializáció kérdése, hogy ki milyen könnyen kerül ilyen hatások alá. A diktatúrák igyekeznek olyan oktatási rendszert életben tartani, ami újratermeli az őket fenntartó lakosságot, és igyekeznek a családokon belüli viszonyokat úgy alakítani, hogy újabb és újabb nemzedékek akarjanak vezért követni, múltba révedni, a jelen élet elől elbújni, mítoszokat a saját életükre rávetíteni. Azokban az országokban, ahol a hagyománya van annak, hogy az ember felelősséget merjen vállalni a saját életéért, nem választanak vezért, nem kérnek a védelemből, cserébe részt kérnek a hatalomból – és ez összefügg a jobb életminőséggel. A Nyugat pár száz éve ezt az utat választotta, ehhez igazították a jogrendszerüket is; mi megirigyeltük ezt az életminőséget, ezért átvettük ezeket a közjogi alapokat, tehát liberális jogállam és az alkotmányosság elveit, csakhogy a társadalmunk továbbra is középkori módon működött – ma is hűbéri elven működik, és ez ellentmond a törvényeinknek és az alkotmánynak, így hazugságban élünk, és ebbe neveljük bele a gyerekeinket. Nem kell, hogy így maradjon. Hogy változik-e, az az olyasféle embereken múlik, mint a Tankom főhőse: az alattvalókon.

A nyugat-európai társadalmakat nem érheti kritika?
Dehogynem. Éppolyan emberek, mint mi, éppúgy nehéz mozdulniuk, ahogy nekünk nehéz. A 20. század második felében Európa belekényelmesedett a biztonságba és a jólétbe, a politikai elit beérte a helyzet fenntartásával, és nem indította el a létfontosságú változtatásokat. Fel kellett volna ismernie, hogy a politikai pártokon alapuló demokrácia, ez a 18-19. századi találmány kimúlt azzal, hogy a pártok már nem elveket és társadalmi rétegeket képviselnek (eredetileg erre lettek kitalálva), hanem reklámcégeké váltak: a pártvezérek érdekeit képviselik, és ezekért a pártvezérek bármire képesek. A társadalom ma ezekre az emberekre bízza a törvényhozást, a befizetett adókat és a gyerekek nevelését. Ez van a tömegek lázadása mögött, a Brexit, Trump győzelme, az orosz, lengyel, magyar, török tekintélyelvű társadalmak, és az európai szélsőségesek erősödése mögött. Tudattalan és önpusztító lázadás, ami az egész bolygót veszélybe sodorja. Viszont a válság jó. Európa 1500 éve válságban van, ez tartja mozgásban.

Nyugat-Európa nagy része vajon szembenézett-e már azzal, hogy nem is olyan régen gyarmatokkal rendelkezett, s jelenleg több nehéz fizikai munkát az egykori gyarmatairól érkező bevándorlókra hárít?
Kénytelen lesz vele szembenézni. Mi pedig nézzük meg, hogy miért a Nyugat gyarmatosított, és miért nem mi. Nyugaton pár száz éve a hatalom megosztását választották, ezzel a hűbériség felszámolását és az individuum felszabadítását. Ez felszabadította a gondolkodást, ezzel a tudományos és technológiai innovációt becsatornázták a gazdaságba, Európa felgyorsult, pörögni kezdett, képes lett az utazásra, felfedezésre, hódításra, amíg a világ többi része maradt úgy, ahogy volt. Magyarország viszont közel volt Európához, nálunk keveredtek a hatások – most is így van, és ez a közelség ad reményt. Amúgy nem szép dolog a világ meghódítása, de hát ezt a magyarok, oroszok és eszkimók is megtették volna, ha lett volna hozzá erejük, mert ilyenek az emberek. Akkor a mi vécéinket takarítanák a bevándorlók.

A Tankom főhőse annyira naiv, hogy már-már szerethető figura. Na de elvakult áldozat vagy csak szimplán hülye?
Külön dolog ez a kettő? Áldozatnak lenni eleve hülyeség. Az előfordul ugyan, hogy szenvedünk a helyzetünk miatt, de akkor is jobb azt látni, ahogyan magunk vagyunk az okai a nehéz helyzetnek, mint másokat hibáztatni. Aki áldozatnak tekinti magát, tehát a bajt másokra keni, az kiengedi a kezéből a saját sorsát, és megtagadja a megoldáshoz vezető utat. Az áldozat külső hatásoknak van kitéve. Kívülről jön a baj, és éppúgy csakis kívülről jöhet a megoldás. Csakhogy nem jön. Az áldozat lemond arról, hogy kézben tartsa az életét. Diktátorok és vezérek csak olyan embereken tudnak uralkodni, akikkel elhitették, hogy áldozatok, hogy mindenki őket bántja, mindenki az ő ellenségük: a multik, a bankok, az EU, a zsidók, a háttérhatalmak, a cigányok, a melegek, az USA, a Soros. Az ő ellenségük valójában az, akinek mindezt elhiszik. De még csak nem is ő, hanem azok a lélektani mintázatok, amelyek a családokban átörökítődve hajlamosítanak egy társadalmat az ilyesféle önpusztításra – legyen az nacionalizmus vagy erőszakolt kommunizmus vagy vallási fanatizmus.

Noha a szocializmus elmúlt, az emberek mentalitásában, a dolgokhoz való morális hozzáállásában jócskán találni elszórtan nyomokat a kommunizmusból. Hogy látod ezt? Van még remény?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, 061.hu, 2017. november 11.