„Mai Manó a fotográfia Vámos Miklósa. Mindenki ismeri, de a gyűjtők mást keresnek.” Csípős bon mot-k, életközeli párbeszédek, csattanós, helyenként tudatosan harsány szellemesség. Nincs sem dramaturgiai, sem retorikai üresjárat. HARMATH ARTEMISZ KRITIKÁJA.

„Mai Manó a fotográfia Vámos Miklósa. Mindenki ismeri, de a gyűjtők mást keresnek.” Csípős bon mot, és elhangzik még jó néhány hasonló az Egyformák vagytok hősnőinek szájából. A regényt mégsem az odamondogatás kordivatjának leleplezéskényszere hajtja előre. Az Egyformák vagytok messze elkerüli a kortárs prózakínálatnak az ismerős valóság-megfeleléseken élősködő csapásirányait, az émelyítően sematikus és/vagy a tabudöntögetésével hivalkodó  valóságábrázolást. A regény attól kapja sodró lendületét, hogy lapjain életközeliek a párbeszédek, valószerűek a narrációból kidomborodó hősök, egyszerre jellemzően ismerősek, mégis emlékezetesek a helyszínek, melyeken jó arányérzékkel kitartott és egymásba vágott jelenetek zajlanak. A szellemesség csattanós és megvilágító erejű akkor is, ha helyenként tudatosan harsány. Nincs sem dramaturgiai, sem retorikai üresjárat.

Egy művészettörténész (Emília, azaz becenevén Em) és egy kiadói jogász (Elza) versengő barátságát követhetjük nyomon váltott narrációban, gyakori időrendi ugrásokkal, és ebből következő helyszínváltásokkal szabdaltan. Egy pesti lakásétterem kiadói bulijában indul a cselekmény, majd egy romkocsmába, egy szülinapra és egy filmsorozat sajtótájékoztatójára kerülünk. Közben újra és újra a múltba röpít a cselekményvezetés: vidéki buszjáratra, Bécsbe, Frankfurtba, északra, stb. Az eltérő idősíkokban és helyszíneken játszódó élethelyzetek számozott alfejezetenként váltakoznak. Éberen kell tehát figyelnie az olvasónak, miközben nyitva marad a kérdés, hogy vajon a filmszerű időrendi vágások a narrátor emlékezetének útvonalát vázolják-e föl vagy inkább a fiktív olvasónak szolgálnak magyarázatképpen egy-egy jelen idejű eseményre.

Szécsi Noémi hatodik regénye egy regénytrilógia (Nyughatatlanok, 2011; Gondolatolvasó, 2013; Egyformák vagytok, 2017) harmadik része, egyébként pedig teljes értékű önmagában. Ebben a művészettörténész főhős az első regény főszereplője, Bárdy Rudolf (az 1848-1849-es szabadságharc erdélyi tisztje) és családja történetét kutatja, miközben párhuzamokat vél fölfedezni kutatási témája és saját családi élete között. (A forrásdokumentumokhoz az idős és groteszk figura, Mädy juttatja, akinek Rudolf felesége, Aimee a szépanyja.)

A lányok senkit sem kímélnek, mintha Miss Bennet (Büszkeség és balítélet) tért volna bennük vissza osztódva és vastagon vitriolba mártva. A fölény azonban csak verbális. „Együtt kezdték a doktori programot ugyanazon a tudományterületen, és kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy ami a tanszéki státuszt illeti, a végén csak egy maradhat állva, hiszen minden józan számítás szerint csak egy professzor esetleges halála vagy nyugdíjba vonulása következhetett volna be az elkövetkezendő három éven belül. Minden külföldre költözés, teherbe esés, hirtelen szívmegállás vagy járdára felhajtó kamion által okozott gyalogosgázolás a sors ajándéka lett volna”.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Harmath Artemisz, Revizoronline.com, 2017. december 1.