A Virágzabálók XIX. századi történet, de persze nem dokumentumregény, hanem fikció a javából. Nagy mese, közel 700 oldalon át, egyetlen lendülettel. Szeged-regényként emlegetik többen, nekem inkább Tisza-regény, olykor lágy, máskor sodró, hömpölygő, áradó, elementáris - mint a Tisza.

 

 

- Az eredendő témám az árvíz volt, azok a szörnyű, de lenyűgöző pillanatok, amikor egy rettegő városra zúdul a bömbölő víz. Hat éve kezdtem ennek a katasztrófának az eseményeit nézegetni, olvastam Mikszáthot, Jókait, korabeli hírlapokat, sok, sok helytörténészt, mint például Szabó Lászlót vagy a csodálatos Bálint Sándort, és közben úgynevezett hősökön is gondolkodtam. Egyre inkább láttam egy szabad, álmodozó nőt, aki valahogy mindig világos ruhákban volt. Belőle formálódott Klára. És láttam két, erősen különböző férfit, ők lettek a Szép-testvérek, a fanyar botanikus: Imre és a vérnősző Péter. De ahhoz, hogy a teljesség illúziójával mutathassam az életüket, egyre visszább kellett ballagnom az időben. Így jutottam el a reformkori Szeged fapallókat kanyarogtató utcáira, és aztán indultam újra visszafelé, a nagy katasztrófa irányába, a forradalom, a szabadságharc, a megtorlás évein keresztül. Egyébként örülök, hogy Tisza-regényként említed a Virágzabálókat, mert amennyire Szeged-regény, nyilván annyira Tisza-regény is.

 

 

- Nekem a Tisza Szegednél mindig idegen volt kissé. A Szolnok környéki Tiszát ismerem. Tízévesen átúsztam, ittam és halat fogtam belőle, éjszakáztam a partján, láttam az alkonyatát és a hajnalát. Ez az én Tiszám. Szegeden viszont már másik, valahogy önteltebb, kevésbé titokzatos Tisza veszi be a nagykanyart. Jó, persze ott van a Boszorkány-sziget, a maga nem éppen derűs múltjával.

 

 

 

- Azt, hogy Szeged akkoriban miféle város volt, igazából nem tudom. Nem is ezt akartam megtudni. Persze, sokféle nációjú város volt, aztán a békés egymás mellett élés mindennapjainak szerződését tragikus módon mondta föl a forradalom türelmetlensége. Inkább azt tudom, milyen az én Szegedem. Ez a Szeged-kép ugyanis az enyém. Ez nem történeti, nem egzakt kép. Ez mérhetetlenül szubjektív és poétikus kép, noha kár lenne vitatni, hogy szükségem volt a realitás fogódzóira. Fantáziálni ugyanis csak a realitások figyelembevételével lehet. És nem árt felkészülni arra sem, hogy az úgynevezett valóság egyszer csak megmutatja a legképtelenebb ábrázatát. Ezek szép, tanulságos vereségek. Tudod, van énnekem öt könnymutatványosom egy másik regényben, s közülük a magyar figurám apró, fekete köveket sír. Elmentem egyszer egy szegedi gimnáziumba, ahol a rendhagyó óra után kaptam egy újságcikket a magyar tanártól. E cikk máig megvan nekem. Arról szól, hogy Indiában köveket sír egy gyermek, erős fájdalmak közepette.

 

 

- A cigányság világában megmutatkozó szélsőségek vonzottak. A szabadságuk, a kitaszítottságuk, a nyomoruk, az esendőségük. A cigány meséket ősi szépség és különös, költői brutalitás hatja át. Írtam néhányat magam is. Volt, van a cigánynak egy erős sztereotípiája. Szabad, vad nép, aki táncol, hegedül, és nincs időérzéke. Nem hihettem, hogy ezt a közhelygyűjteményt nem lehetne fölülírni! 

 

 

- A kötelező irodalom Esterházy Péter dolgozata, amely a szavak csodálatos életét taglalja. Esterházy azt mondja, a szavaknak ideje van. És ebből az következik, teszem hozzá, hogy sorsa is van. Én a cigány szónak igyekeztem megmutatni a sorsát, arra azonban nem lehetett gondolni, vagy éppenséggel nem gondoltam rá, hogy bizonyos mai társadalmi folyamatok az eszkalálódás, valami szörnyű radikalizálódás irányába mutatnak majd. A kérdés tehát ez: ami most velünk történik, benne van-e az én poétikai paklimban?

 

 

- Könnyen lehet, hogy tévedek. Hogy nem korrekt, amit hirtelenjében gondoltam, most, amikor beszélgetünk, vagyis hogy akkor van poétikai értelemben igazam - már amennyiben lehet így igazam - amennyiben szeretném, hogy ez a többoldalú társadalmi radikalizálódás ne legyen idegen az én cigányábrázolásom pillanataitól. Az a lényeg, hogy a történetek, amiket írok, többrétegűek legyenek. Legyen bennük duplafenék, pince, padlás, titkos szoba. Lehetnek bennük szekrények, csontvázakkal, kincsekkel. S hogy a szavaim ne rémüljenek meg, és még csak zavarba se jöjjenek, ha tragikusabb színekkel átfestett ruhában áll elébük a valóság. Vagyis az az alapkérdés, hogy az én cigány szavam, az én cigány történetem zavarba jön-e attól, ami ma a tárgyban Magyarországon történik.

 

 

 

- Vannak kiváló írók, akik többnyire a saját énükből dolgoznak, hogy ti. csak én bírok versemnek hőse lenni, oké, ám nekem annál kalandosabb írói kihívás kevés akad, hogy miként tudok hitelesen ábrázolni egy zsidó hétköznapot, szombatot, törvénysértést. Az én családi indíttatásom kevés kulturális és tradicionális meghatározottsággal bírt. Anyám, persze, ragyogóan nevelt, de a rokonság kicsi volt. Akadtak családi történetek, tragikusak is, de nem volt, hogy is mondjam, erős a kulturális beágyazottság. Nekem nem kellett a származásnak ilyen-olyan terhével megküzdenem, harcolnom, tagozódnom, vagy opponálnom. Így amikor mint író egy emberre néztem, a nulláról indultam. Örülök, hogy bárki lehetek, cigány, zsidó vagy szerb. De persze mi derül ki folyton?! Hogy jó, bárki lehetek, ám csakis itt, Európa keletibb, zaklatottabb féltekén.

 

 

- Nem lehet mindig figyelni. És talán nem is kell. Miközben egy ilyen regényt írok, számtalanszor odaveszek magam is. Az ilyen regényhez éppúgy szükség van őrült pillanatokra, mint a józan mérlegelésekre. De hamar rájövök, hogy amit létrehoztam, annak - konkrétan a regénynek - épp úgy van akarata, vannak szempontjai, vágyai, mint nekem. A formálódó anyag olyan sajátosságot tár fel, mond el magáról, amire nem is gondoltam. Hosszas, szenvedélyes tárgyalások folynak. Figyeljük egymást, a regény és én. Észreveszem, hogy be akar csapni. Ő vesz észre hasonlót. Szeretem, ő pedig gyűlöl. Én gyűlölöm, ő könyörög, hogy folytassam. Ma a gyermeke vagyok, holnap az apja. Titkai lesznek, amiket csak a megjelenés után tudok meg én is, és nem is tőle.

 

 

- Hát nem mindegy, hogy boldogan vagy boldogtalanul, könnyedén vagy nehézkesen dolgozom? Nekem természetesen nem mindegy, de ez az én személyes ügyem. Nagyon tudok szorongani regényírás közben, és csodás kétségbeeséseket élek át, és mégis az a helyzet, hogy íróként ilyenkor vagyok a leginkább szabad.

 

 

- Szabad emberekre vágytam. Szenvedélyes emberekre. Olyan alakokat akartam, akik kilógnak, akik mások. Mondják ezt a hiány poétikájának is. Én meg mondhatom a lehetségesség költészetének. Egyébként pedig szoktunk virágot zabálni. Éppen csak nem vesszük észre, hogy amit teszünk, virágzabálás. Vagy nem úgy nevezzük. 

 

 

 

- Azért is marad meg az érdeklődés, mert sokszor magam sem tudom, mi történik a következő oldalon. Vagy, esetleg megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy ennek a szegény figurámnak idővel meg kell halnia, de a halálhoz vezető út homályos és titokzatos. Kicsit úgy van ez, hogy a regény írásakor naponta beülök egy moziba vagy egy színházba. Tátott szájjal nézem, mi történik, félek, ámulok, csodálkozom, vagy kényelmetlenül érzem magam, olyan pocsék a játék. De amikor nagyon kínos a jelenet, el lehet érni, hogy játsszák, forgassák, vagy vágják újra.

 

 

- Mindig sokfelé dolgoztam, és sokfélét. Nem zavar, ez alkati kérdés, nem erény.

 

 

- Nem, nem. Újságíró voltam, védtem volna a Darvasi nevet a szörnyű tudósításoktól vagy a nagyszerű gyárriportoktól...

 

 

- Inkább abból, hogy a tag pillanatok alatt kitalálta magát. Élni, ellenkezni, szeretni kezdett. Nagy barátja volt Baka Pista költő szegedi tárcaírójának, Bakó Andrásnak, sok kedves, szomorú kalandjuk történt meg együtt. Azóta megjelent három könyve is. És a fiókban mennyi van még!

 

 

- Szív ki is kérné magának ezt a minősítést, ha éppen velünk lenne. Sebeket, sérelmeket és fájdalmakat mutogatna, olyan örömködésekre hívná föl a figyelmet, amelyek kétségtelenül mélyebb, de legalábbis megfontolandó értelemmel is bírnak. Dicsérné az őszt. Elmondaná, miért fél a nők lábujjaitól. Elmondaná, hol kell használt Istent venni, természetesen, mert az újjal sok baj van. Vannak olvasók, akik Szívet jobban szeretik, mint Darvasit. És ez Szívnek nagyon, nagyon tetszik.

 

 

- Szerintem tisztelni illik a műfaji követelményeket. Például a tárca közben tisztelni kell, hogy tárcát írsz, és napilapba írsz. A tárca napilapos olvasója széles merítést föltételez, afféle népfrontos igény működik. Megint más lesz a mondat, ha hetilapba repül. A regény írása közben azt lehet jó érzéssel és önfeledten tisztelni, hogy semmit, de az ég adta világon semmit sem kell tisztelni! 

 

 

- Több lábon áll a szerző egzisztenciája. Az jó, hogy abból élek, hogy írok. Nem könnyű dolog, de jó. Ez az én döntésem, az én lehetőségem. Ám a tárca, miközben a regény ellen dolgozik, mert időt, erőt, ötleteket vesz el tőle, aközben el is tartja. Egyensúlyokat, prioritásokat kell találni. És sok, sok nemet kell mondani.

 

- Éltél már hosszabb ideig külföldön, Berlinben egy évig, DAAD-ösztöndíjjal, az utóbbi időben meg sok időt töltesz New Yorkban. Pár hónap ott, pár hónap itthon. Lehet, hogy ez a kettős lét is szabadságot ad? Meg másfajta rálátást az itthoni életünkre? 

 

- Sokat utazom, valóban, Berlin és New York valóban kitüntetett városok az életemben. De tudod, hol a legjobb? Az íróasztalnál. És akkor az bárhol lehet. Például itt, Budapesten.