A címben idézett kijelentés Lipcsében hangzik el 1957-ben, egy végigmulatott éjszaka során Herr Wolf lakásában, amely ahhoz a lányinternátushoz tartozik, amelyben Frau Wolf dolgozott. A tizenhét éves, tornatanárnőnek készülő lányok, akik a szabad szólás- és véleménynyilvánítás óhajával cseperednek, Párizsról álmodnak, „ahol a világ minden könyvét el lehet olvasni, és mindenki nejlonharisnyában jár”. A marxizmus szakos egyetemisták álláspontja ugyanez. Noha Kelet-Berlinben és Lipcsében García Márquez elbeszélése szerint meglehetősen lehangoló a helyzet 1957-ben, Párizs még mindig közelebbinek és elérhetőbbnek tűnik, mint bármelyik másik hely, ahol a leendő író ez idő tájt megfordult.

Az Utazás Kelet-Európában a kolumbiai szerző berlini, lipcsei, prágai, varsói, krakkói, moszkvai és budapesti körútját örökíti meg a szovjet fővárosban rendezett fesztivállal a csúcsponton, bő egy évtizeddel a világháborút, nagyon röviddel az élő sztálinizmust, és csupán tíz hónappal az 1956-os magyar forradalmat követően. Egyértelműen Magyarország és Budapest nyújtja tehát a leglehangolóbb képet, és ez az az ország, ez az a főváros, amelyet a legsötétebb tónusokkal rajzol meg a fiatal kolumbiai újságíró.

Arról nem esik szó, legfeljebb nagyon elszórt és apró, a hétköznapi életet érintő megjegyzéseket találunk, milyen baloldalinak lenni az ekkori Kolumbiában. A vasfüggönytől keletre azonban mintha a színes film fekete-fehérbe, avíttba váltana, a kettősség pedig kicsinyítő tükörként természetesen Berlinben mutatkozik meg a legélesebben. ’57-ben ugyan még ingáztak a város két része közt a munkások, a keleti határszakasz mellé épített új, tetszetősnek ható lakóépületek azonban ugyanolyan Patyomkin-faluként sorakoznak, mint a nagyobb kelet-európai városok középületei és terei. A budapesti műemlék- és múzeumlátogatásoktól besokalló szerző például egyik nap fogja magát, és kiszökik a Rákóczi úton található szálloda hátsó lépcsőjén, hogy igazi újságíróhoz méltó módon, a nép közt elvegyülve, vele érintkezve pillanthassa meg a nemzet valódi arcát. García Márqueznek, részben találékonyságánál, részben kiváltságos helyzeténél fogva az összes helyszínen sikerül a saját maga számára megfelelő módon behatolni abba a város- és társadalomtesbe, amelynek rövid megismerésére szerződött, és ami a fesztiválozás úti célját alkotta. Paradox módon ő és kollégái a „nyugati delegáció”, akiket el kell bűvölni, ők azonban nem a bűvölet jegyében érkeznek.

Az újságíró két útitársáról, Francóról, az olasz világcsavargóról és Jacqueline-ről, az indokínai származású párizsi tördelőszerkesztőről nem sokat tudunk meg; az olvasónak néha az a benyomása, hogy talán fiktív karakterek, a történetek azon pontjain jelennek meg, amikor valamilyen helyváltoztatásra kerül sor. A városlátogatások dinamikáját is a mozgás adja: nyugatról egy francia kocsival át a vasfüggönyön, Nyugat-Németországból Kelet-Németországba, a kapitalizálódó, dinamikusan fejlődő Nyugat-Berlinből Kelet-Berlinbe, majd Lipcsébe, utána pedig különböző vonatokkal Prágába, Varsóba, Krakkóba és Ukrajnán (a Szovjetunión) át Moszkvába, végül onnan Budapestre. Az országhatárok közti átlépés sohasem problémamentes, órákat kell vesztegelni az útlevél-ellenőrzés, a vám, a hatósági vizsgálatok és a bürokrácia miatt, szigorúan ellenőriznek valamennyi szerelvényt, a legérdekesebb és bizonyos értelemben legmulatságosabb azonban a Lengyelországból a Szovjetunió fővárosába tett hosszadalmas út. A szállodaként működő vonatokon ugyanis napokig, sőt olykor hetekig utaznak a szovjet emberek és katonák a birodalom keleti részéből Moszkvába, a birodalom nyugatibb tartományaiba és vissza, a nagyobb állomásokon orvosi rendelők működnek, az orvosok végigmennek a kocsikon, és leszállítják a fertőző betegeket, ellátják azokat, akik rászorulnak.

Az utazások és a hivatalos látogatások melletti elvegyülés nyilvánvalóan az idegenség és az ismerősség hagyományos tapasztalati horizontjában keletkezteti García Márquez benyomásait és meglátását a kelet-európai hatalmas blokkról. Kelet-Berlin háborús lepusztultsága és Lipcse szomorú üressége, féléjszakai klubjainak és szállodáinak enervált bujasága poros, dohos, levillanyozó képet sugall.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: L. Varga Péter, Dunszt.sk, 2017. december 29.