Spiró Györgyről hitelt érdemlően aligha állítható, hogy legvidámabb íróink egyike lenne; némi parafrázissal élve, szövegvilágát sokkal inkább egyfajta ontológiai ború jellemzi, amely rendre a groteszk, a szatíra, az abszurdba hajló keserű irónia stíluseszközein keresztül manifesztálódik. Az antropológiai pesszimizmus és a ― finoman szólva — illúziómentes történelem- és társadalomszemlélet keretei közé illeszkedik új regénye, a Kőbéka is, amely sok tekintetben a szerző Feleségverseny című 2009-es művéhez kapcsolódik. Mindkét mű a nem túl távoli jövőben — illetve a Kőbéka egyes részletei a közelmúltban —, egy borzalmas „kommunista királyság” társadalmában játszódva mutatja meg a jelen ijesztően ismerős eseményeit. A képtelen jelenetek szinte otthonosan valóságosnak ható sorjázása, a félfeudális államkapitalizmus abszurd leírásainak reálisként lehetséges dekódolása analógiás elven működő olvasati lehetőségeket nyit meg, a kortárs magyar társadalom jellemzéseiként láttatva a műveket. Ráadásul a főszereplők mikrovilágának és Magyarország (sőt, a globális politikai tér) makrovilágának jellegzetességei mindkét esetben tükörviszonyban állnak az ábrázolás folyamán, s így a Feleségverseny Vulnera-családja éppúgy a magyarság szimbolikus reprezentánsa lesz, amiképp a Kőbéka Kálmánkája, illetőleg az ő figyelemre méltó faluközössége. Ezt az analógiás viszonyt a regény lakonikus tömörséggel a következőképpen teszi nyilvánvalóvá egy helyütt: „Kálmánka azért ért a nép nyelvén, mert a nép tökhülye”. (K 69)

Sehol egyetlen szerethető szereplő, rokonszenves jellem, vagy akceptálható cselekménymozzanat: a világ értelemhiánya formálódik meg ebben a groteszk idegenségben, amelyet — a szatirikus megszólalás sajátosságából fakadóan — az elbeszélői pozíció felülnézeti perspektívája ellenpontoz. (Ami természetesen az olvasói értékviszonyulás hely[zet]ét is befolyásolja.)

A Feleségverseny valószínűleg nem tartozik a szerző életművének legmaradandóbb darabjai közé, amiképp talán a Kőbéka sem éri el Spiró legjobb regényeinek színvonalát, ám poétikai szempontból jóval gazdagabb megformáltsága a politikai szatíra műfajának mégis sikeresebb megvalósulását eredményezte. Amellett ugyanis, hogy a regény napjaink társadalmi-politikai valóságának könnyen felismerhető, helyenként talán hivalkodóan egyértelmű ábrázolását nyújtja, Kálmánka története egyúttal a János vitéz izgalmas parafrázisa is. Petőfi elbeszélő költeményének pretextusként történő felhasználása úgy teremt kapcsolatot a XIX. századi és a XXI. századi művek közt, hogy ironikusan érvényteleníti — miközben persze hiányként láthatóvá is teszi — azokat a világnézeti eszményeket, antropológiai bizonyosságokat, a nemzeti értékekkel kapcsolatos feltételezéseket, amelyek Petőfi számára még evidens kiindulópontot jelentettek műve írásához. Eme kapcsolódás rejtett motivikus hálózatán keresztül a Kőbéka a XIX. századi nemzet- és individuum-eszmények és remények eltűnésével szembesít, melynek ijesztő példázatai jelennek meg explicit formában a regény közvetlennek mondható politikai utalásaiban.

A lehetséges János vitéz-párhuzammal kapcsolatban már a regény eleje elültetheti a gyanút az éber olvasóban, amikor arról értesül, hogy Kálmánkát a kukoricásban szülte meg az anyja. A gyanú akkor érhet végképp bizonyossággá, midőn a mélyszegény sorból, egy elnéptelenedő („fiatal nem maradt Zápon, mert vagy elmentek külföldre, vagy elmentek a fővárosba, vagy elmentek a városba, vagy meghaltak balesetben, vagy meg sem születtek” [K 25]) településről származó hős vándorlásai során halálos szerelembe esik egy Julish nevű, mellesleg igencsak talpraesett és kikapós leánnyal, hogy története végén aztán egy igen különös Tündérországban fejezze be kalandozását. A hős szociális helyzete és meghatározottsága alapján akár rá is érvényesek lehetnek Margócsy István Jancsit jellemző sorai, mely szerint ő „a természetes közösség természetes gyermeke — aki annyira önmagára hagyatkozhat csupán, hogy még a családi, genetikus kötöttségektől is meg van fosztva”, hiszen Kálmánka gyámügyi előadókkal, intézeti elhelyezésekkel, noha-bortól zavaros agyú rokonsággal gazdagon mintázott gyerekkora tulajdonképpen illeszkedik az árvaság szociológiai értelemben elgondolt képzetköréhez.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szabó Gábor, Műút.hu, 2017. december 19.