– A Zseblámpás mesékről az juthat eszünkbe, hogy gyerekként gyakran olvasunk este, lámpaoltás után a paplan alatt zseblámpával, meg az is, hogy zseblámpával a legkisebb titkos helyekre is be lehet világítani. Lehetséges, hogy a mesék, a mesélés által mindig valami titokra derül fény?

– A mesék gyakran a nehezen kimondható dolgokat segítenek végiggondolni, és ha fény nem is derül a titkokra, hiszen a titok lényege éppen az, hogy titok maradjon, a mese mégis bevilágít a sötétbe, és segít feloldani a szorongásokat, félelmeket.

– Érdekes volt, hogy egymás után olvastam két legújabb könyvedet, a Zseblámpás meséket és a tárcanovellákat, a Párducpompát. Az volt az érzésem, hogy a megfigyelő mindkét esetben nagyon is jelen van. Nem sok a különbség a történetmesélésben, talán csak annyi, hogy a gyerekeknél a képzelet és a valóság jobban összefér. Vajon miért kopik meg a felnőttek érzékenysége a csodák befogadására?

– Ahogy növünk, igyekszünk megfelelni az iskolának, a felnőttvilág elvárásainak, és a képzeletünknek egyre kisebb teret engedünk. Pedig ha az ember nyitott marad, akkor képes ébren tartani magában ezt a gyermeki látásmódot és friss szemmel nézni a világ jelenségeire. Ha az elhagyott épület, ahonnan macska ugrik ki az ablakon, cicapalotává változik, akkor máris átléptünk a mesék világába. Akkor többé nem egy lepusztult épület áll az utcasarkon, hanem egy varázslatos ház, amelynek szobáiba mindenféle történetet lehet képzelni. Ha az ember közelében van kisgyerek, akkor könnyebb újra gyerekszemmel látni a dolgokat. Természetesen a mesénél a gyerek képzelete mellet ott a felnőtt rutinja is, de a rutin nem elég. Engem mindig lenyűgöz a kicsik látásmódja, ötletessége. Mivel sok tárgy funkcióját nem tudják, sokkal könnyebben átlényegítik ezeket a hasonlóság alapján: a hajcsatból nagy fogú dínó lesz, a csipeszből kajmán, a salátaszárítóból űrhajó. A világ csupa csoda, és bár a felnőttek többnyire megadják a racionális magyarázatot, a hajcsat attól még továbbra is dínó marad, és éppen ez a gyönyörű a gyerekkorban, ez a kettőség. Ezért vágyunk vissza oda mindnyájan.

– A mesékben a lehetőség világa (egy hangyányit vagy egy százlábúnyit) tágasabb: mert miért ne élhetne a metróalagútban egy óriás öreg százlábú, aki összebarátkozik egy zseblámpás, sisakos munkással, miért ne irányíthatná a közlekedési lámpát a benne élő kisegér? Az meg evidens, hogy az óvodai játékok éjjel buliznak! A Zseblámpás mesék 4–100 éveseknek szólnak. Ez az ajánlat azt jelenti, nem is kell másképp írni a különböző korosztályoknak?

– Ezeket a meséket nyugodtan és örömmel olvashatják a felnőttek is, a felnőttkönyveimet viszont természetesen nem a gyerekeknek szánom. Nem, nem lehet ugyanúgy írni, hiszen a gyerekeket más nyelven szólítom meg, mint a felnőtteket. A mese nyelve élvezhető és befogadható a nagyoknak is, de fordítva ez nem igaz.

– A Párducpompa elbeszélései groteszken realista pillanatfelvételek, lírai lassítások – olvassuk a fülszövegben –, precíz megfigyelések arról, miképpen élünk és félünk a mai Magyarországon; e két szó között, élni és félni, csak egy hangzó az eltérés. A gyerekek félelmét a felnőtt oldja fel, például A titokzatos csizmaevő szörnyben, és már nem is olyan szörnyű! Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a mese segít, gyógyít. Hogyan?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szepesi Dóra, Bárkaonline.hu, 2018. január 18.