FEHÉR RENÁTÓ: A legutóbbi Magyar Narancs-interjúban az hangzott el, hogy nem tudnád pontosan belőni, hány éves Dump Endre. Ezért én most inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi történt Dumpf Endrével az elmúlt 14 évben. Megélte-e ezt a 14 évet, öregedett-e? Bármilyen meglepetés ért-e téged vele kapcsolatban? Megváltozott-e a profilja?

PARTI NAGY LAJOS: Meg. Meg is élte, öregedett is, változott tehát a profilja, már amennyire meg tudom ítélni belülről. Az nem lep meg, hogy olykor tud nekem meglepetést okozni. Ha nem tudna, érdektelen lett volna a számomra, amit és ahogyan mond, azaz mondani tud. S már ott is vagyok a kikerülhetetlen csiki-csukinál, hisz egy alakmásról beszélünk, akit én írok, illetve írtam, miközben beszélek róla, s próbálom elhelyezni köztem és önmaga közt. Ha azt mondom, hogy megváltozott, akkor én változtam és változtattam meg. De ez azért történhetett, mert így akarta, engedte a nyelv, hisz ugyanúgy megvan az akarata, mint az enyém, sőt. Radnóti Sándor írta az ÉS-ben, hogy Dumpf nem is annyira figura, mint inkább médium, ez a pontos, azt hiszem. Én hol figurának neveztem, hol teremtménynek, akinek nincs rendes karaktere, csak véletlenszerűen derül ki róla, múltjáról, előéletéről ez-az.  A munka során ez jó ideig nem döntés volt, inkább megérzés, alaksejtelem, aztán idővel, döntéssé vastagodva visszahatott az egész anyagra. Minél többet dolgoztam a puzzle lassan összeálló darabjaival, annál világosabban láttam, hogy elszálkásodnak, elkomorodnak. A szálkák, félig-meddig véletlenül jön most a számra, de nem véletlen, hogy így hagyom. Hagyom, hogy Dumpf így hagyja -- ilyesformán működik. Hogy mi történt velem és/vagy vele, azt leginkább a végén láttam, amikor kész lett a könyv, vagyis a részek beálltak a nyomtatandó konstellációba. Amikor 2003-ban a Grafitnesz végére mégis betettem az első Dumpf-szériát, az oda is komponálódott a könyv többi részéhez. Tehát a Dumpf-korpusznak nemcsak korábbi, hanem gömbölyűbb állapota is a Grafitnesz-béli, a Létbüfé széttartóbb. Bár, olvasva most a papírtárgyat, tán kevésbé széttartó és szálkás, mint amilyennek szántam. De egyrészt se nem tudok, se nem akarok a bőrömből kibújni, másrészt még ebben az ízeire szedett belcantoban is sok összerántó erő van, sok gömbölyűség.  Azt se tagadhatom el, hogy Dumpf a játéknak, a dalló kéznek nehezen tud ellenállni, ha tizennégy év alatt öregedett, de inkább keseredett, szomorodott is. Ez a melankoszkepszis szándékom szerint jobban látszik rajta, mint a Grafitnesz Őszológia-ciklusán.

Ezt a formát és ennek a formának a szerkezetét sokféleképpen írtad le korábban. Hívtad kazalnak, megapuzzle-nek, bélyegnek, cetlinek, firkának. Az egésznek pedig a töredék felől történik a poétikai definíciója. A Literán megjelent műhelynaplóban idézed is az Esti Kornél vonatkozó mondatát: „maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek”. Én még mint OPNI-mozaikcsempékre is gondolni tudtam az egyes darabokra. Vagy, a Grafitnesz óta végbement mediális átalakulás következményeként, kézenfekvő lehet akár állapotfrissítésként, tweetként olvasni ezeket a szövegeket.

Igen, ez kézenfekvő, hogy állapotfrissítés. Lassan húsz éve íródik egy mű, műnemére nézve líra, műformája leginkább könyv. Kezdetben fogalmam sem volt, hogy ez a dolog, állapot, őszológiai gyakorlat merre megy tovább, merre frissül, de tudtam, hogy megy tovább. Abban a ciklusban voltak, maradtak olyan bütykök és kiágazások, amikre egy epikusabb, vegyesebb műfajú folytatást lehetett volna építeni, aztán mégis a líra felé, ha tetszik ment előre, ha tetszik vonult vissza Dumpf. De hát kezdettől ez az alapállapota, ez a fikció, hogy versben, versből, verseken át beszél, ami ezen kívül van, az a lábjegyzet, a kommentár terepe. Roppant inspiráló epikus terep, de féltettem tőle a főszöveget. Hogy így lesz-e a következő állapotfrissítéskor is, nem tudom. Idetartozik, amit az OPNI kapcsán mondasz: persze, hogy egy ilyen keretezés lehetősége megkísérti az embert. Ugyan meg is lódította, de meg is kötötte volna a fantáziámat. Egyrészt túl konkrét, túl referenciális lett volna, másrészt pedig nem akartam elmenni a mentálisan sérült emberek költészete felé, akármilyen logikus opció volt. Az egy hatalmas tartomány, belevesztem volna, egyszerűen megette volna a könyvet büféstül, létestül.

Ha az Őszológiaihoz képest poétikai értelemben talán nincs is elmozdulás, a kórházkertből a szövegek térbeli epicentruma ugyanakkor a büfébe kerül át, ide gravitálnak, nyilván ebben a címbeemelés is erősen közrejátszik. Van-e a hangulati keseredésnek-komorodásnak és a tér szűkülésének, klausztrofóbizálódásának valamilyen összefüggése, oda-vissza hatása?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Litera.hu, 2018. január 28.