Havasréti József nevét a hetvenes-nyolcvanas évek magyar neoavantgárdjának hatástörténetét figyelemmel kísérők jól ismerik, valamint a Szerb Antal-kutatók és a szélesebb kultúratudományos nyilvánosság is – elsősorban szakmai munkássága okán. Három éve jelentkezett első regényével, az Űrérzékeny lelkekkel, a Nem csak egy kaland a második szépirodalmi kötete, amely lazán kapcsolódik az előzőhöz. Mindkét mű nagyban épít arra a hatalmas – az irodalom, a popkultúra és minden egyéb területén felhalmozott – tudásanyagra, amelyet Havasréti irodalomtudományos tevékenységének köszönhet.

A Nem csak egy kaland zökkenőmentesen koordinálja a kor kulturális ikonjait: Bradburyt, Huxleyt, Jimi Hendrixet (bár szembeszökő a két oldalon belül kétszer is megjelenő értelmes elütés: Voodoo Chile) az évtized performanszművészetével, hallucinogénkultuszával és persze az egésznek keretet adó, fokozatosan puhuló diktatúrával. A sokoldalú utalásrendszer nem könnyen adja meg magát az olvasónak, aki néha, mi tagadás, Google-lel felszerelkezve kell, hogy a regény olvasását folytassa, és még így sem biztos, hogy valamennyi rejtett intertextust sikerül visszafejteni – talán ez nem is lehet az olvasás célja, hiszen a magyarországi neoavantgárd megismerésének egyik nehézsége például éppen az, hogy az ilyen produkciókat a legritkább esetben kísérte írásos dokumentáció.

Hasonlóan látványos a regényben megjelenő műfajok és megszólalási módok vegyítése is. A horror, a tudományos fantasztikum, a bizarr kódjai vegyülnek itt az elsődleges kontextus, a késő Kádár-kor értő megidézésével (ennek talán az egyik legpontosabb példája Szaszkó barna konfekcióöltönye).

Bár első pillantásra bizonyára szűknek tűnhet az az olvasói keresztmetszet, amely egyaránt nyitott az LSD-szerű hippihallucinációkra, a hetvenes évek okkultba hajló fantazmagóriáira, a tökéletesen abjekt ízeltlábúak már-már frusztrálóan érzékletes leírására és a hidegháborús logikát idéző összeesküvés-elméletekre. Havasréti új regénye nemcsak a zsánerek és témák rajongóit nyűgözheti le, de azokat is, akik azokra a szövegszervezési eljárásokra kíváncsiak, amelyek egyetlen művé alakítják ezt a sok hangot. A szöveg egy pontján mintha reflektálna is erre az írástechnikára – Suler egy barátja, Lurija elméletét magyarázza a következőképpen: „Alekszandr Romanovics egyik elmélete az volt, de csak az egyik, mert minden hétvégén kitalált valami új elméletet, hogyha két össze nem illő dolog összeütközik, vagy csak egymás mellé kerül, akkor valami „kisülés” történik. Kreatív energia szabadul fel, amiből valami új, nem várt tapasztalat – vagy éppen teljesen új dolog – születik. […] Ez kegyelmi állapot, hogy úgy mondjam.” (193.)

Meggyőződésem, hogy a Nem csak egy kaland alakulása szempontjából egyáltalán nem esetleges (és a szerző szakmai kompetenciáit figyelembe véve kényelmes véletlen) az, hogy a cselekmény éppen a hetvenes évek Budapestjén játszódik, sőt, a konszolidálódó Kádár-kor bizalmatlan miliője, a normalitásként újraértett ideológia, a remény, hogy van valami más, mélyebb is, nos, ezek magyarázzák azt, hogy egy ilyen típusú cselekményt egyáltalán lehetséges elgondolni. A történet – az Űrérzékeny lelkekhez hasonlóan most is – több szálon fut, és az a tudatmódosítókkal végzett kísérlet áll a középpontjában, melynek kimeneteléről már az előző kötetből értesülhettünk. Ismét megjelenik a már említett, karizmatikus Suler professzor, mellette pedig a narráció betekintést enged a szerencsétlen gyermekkorú Szaszkó bomlott elméjébe, és megismerjük Salgó Verát, az intelligens femme fatale meglepően árnyalt karakterét, viszont a kutatócsoport – és a szereplőgárda – többi tagja talán nem minden esetben elég egyedített ahhoz, hogy az olvasó képes legyen érdemi különbséget tenni köztük – mintha LSD-révületben folynának össze a hasonló férfiarcok. Az összekeverhetőségre játszik rá az is, hogy a narrátor folyamatosan felhívja a figyelmet a hasonlóságra: többször hangsúlyozza ugyanis, hogy Szaszkó Nyírőre, a kutatás magyar vezetőjére hasonlít, Suler pedig egy régi fényképén úgy fest, mint „Jimi Hendrix Szovjet-Oroszországban”.

Átgondolt, összetett szerkesztésmódra vall, hogy a hetvenes évek napi realitása, domesztikált paranoiája és a harci drog által okozott lázálmok, hallucinációk világa közötti leglátványosabb kapcsolatot az ekphraszisz alakzatának többszöri, már-már szerkesztési elvként feltűnő használata teremti meg. Ilyenek például a kor vizuális kultúráját egy-egy gesztussal remekül visszaadó poszterek: „Az egyik plakát nagyon feltűnő volt: indázó szecessziós minták, új és új körökbe fonódó fraktálszemcsék, az izzó neon- és szivárványszínek gyűrűjében a zenekar nevét formázó betűk majdnem belevesztek a pszichedelikus forgatagba” (13.).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: O. Réti Zsófia, Kulter.hu, 2018. február 17.