Az ÉS könyve decemberben - Parti Nagy Lajos: létbüfé (őszológiai gyakorlatok). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 246 oldal, 3499 Ft

Minden jelentős költő különbözik, és a legtöbb különbözni is akar. Lírai forradalmak jönnek, de amíg a sorozat tart – mondjuk Csokonaitól Tandoriig és tovább –, működik, és újra meg újra működésbe lép az abszorpció is. Parti Nagy érdekes döntése, vagy érdekes költői sorsa, hogy nem lázad az ellen a magas gyönyör ellen, amit a magyar költészet kínál, hanem fenntartja és felmutatja – a háttérben. Ahhoz azonban, hogy ez ne váljék üressé vagy giccsessé, élni kell a poetica licentiával, a költői szabadsággal. Az a tompa szellem, amit „Dumpf Endre” jelöl, és a körülötte lévő minimális tér megalkotása nem egzisztenciális, hanem poétikai természetű, s éppenséggel a költői szabadság szinte végtelenbe való kinyújtását szolgálja. Így aztán megtörténhet, hogy a boldog órák szép emléke így tűnik fel: „kis esti kecs / kis esti égtej / infravörös éden / boldog órák szép emlők / e fénye-fedte képen / vajh mit néztek rám / elömlő őszi felhők / ti mindkét térfelen / piperetömlő / bimbahány / kebelnők”.

Parti Nagyot a nyelvrontás, a szövegrontás mesterének szokás tartani, s való igaz, hogy ezek – a nyelv hihetetlen tudását és érzékét föltételező – költői üzelmek prózáját és líráját egyként jellemzik. De a létbüfében nem a rontás vagy javítás a lényeges, hanem valamifajta szelíd anarchizmus, amely a költői szabadságba beleérti az értelmetlent, az oda nem illőt, vagy a gátlástalan társítást, a viccet.

Tizenhét éves – vagy még régebbi – folyamat végére érkeztünk ezzel a kötettel. 2003-ban, mind ez idáig utolsó új verseskötetében a költő már közölt egy tetemes adagot „Dumpf Endre” őszológiai gyakorlataiból, amelyek annak a könyvnek mintegy harmadát kitöltötték, s kétszázhoz közelítő, egymással csillaggal elválasztott versközleményből álltak. Az új kötetben ötszázhoz közelít a versek száma. Hatvanvalahány változatlanul került be az előző kötetből, majd’ negyven kirostálódott, s nagy mennyiségű versen tovább dolgozott a költő, ami lehetett csekély változtatás (a sorok tördelésében, egy-egy szó megváltoztatásában), de lehettek igen jelentős változások, ahol csak néhány sor maradt meg, vagy a szöveg tovább írta magát.

Mindazonáltal jelentős elmozdulást, változást a régi és a mostani Dumpf-versek között nem találunk, csak gazdagodást. A költő működtette, amit kitalált, s most annak kell utánajárnunk, hogy mi is lenne az.

Először is világossá kell tenni, hogy Dumpf Endre semmiképpen sem a költő szerepe, maszkja. Sem abban a szokványos értelemben, amit lírai szemérmességnek szoktak nevezni, sem abban a fejlettebb értelemben, amelyben a költő – például Pessoa vagy Weö­res – lírai életműveket kreál alakjainak. Az „írta Dumpf Endre” mindkét publikáció elején megjelenik, de ha komolyan elgondolkodunk azon, hogy ki is volna Dumpf Endre, akkor nem jutunk olyan eredményre, mint mondjuk dr. Ricardo Reis vagy Lónyai Erzsébet egymástól persze alapvetően különböző esetében. Dumpf ugyanis senki, s ezt nem lekicsinylőleg mondom, hanem abban az értelemben, hogy nem valaki, nincs egyénisége, karaktere, múltja, története. Dumpf médium.

De hát – vethetné ellen valaki – ezt-azt azért megtudunk róla. Dumpf öregedő (bár kortalan) ápolt egy mélakórházban, csatangol az örökké őszi kertben, büfébe jár, ami élete fő szórakozása, eseménye. Szerelmi hajlandóságot táplál a büfésnő iránt, de frusztrált szexualitása másokra is kiterjeszkedik, továbbá van néhány betegtárs, ápolónő, orvos. Hold Ödönné, dr. Hidegh. Mégis – ahogy ezek a költői nevek is figyelmeztetnek rá – nagyon eltéved, aki narratívát keresne, hiszen annak a lírai térnek, amit Parti Nagy felvázol, nincs ideje. Maga a Dumpf név is beszél, sok lexikai jelentése közül ide vág a tompa, a homályos, a bizonytalan, a szorongó. Magyar nyelvi környezetben is van hatása, mint a jó neveknek általában. Valami plöttyedt szomorúság árad belőle.

Dumpf Endre verseket ír. Igen, de nem úgy, mint költő, hanem mint médium. Éppen arról van szó, hogy a versek nem utalnak vissza rá mint valakire. Még abban az értelemben sem, ami megint jókora félreértés lenne, hogy „elrontja” a verseket, azaz dilettáns, s ami kikerekedne a dumpfiádákból, az a dilettantizmus hatalmas persziflázsa, beleértve a mindig átszüremlő költészetet. Nem zárom ki, sőt, valószínűsítem, hogy a kiinduló költői intenció ilyesmi lehetett – hiszen Parti Nagy korábban gyakran kísérletezett ezzel –, de ami lett, az valami nagyon más lett.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Radnóti Sándor, ÉS.hu, 2017. december 15.