A borítón egy fénykép, a dátum 1989. október 23. A helyszín a Parlament lépcsője. Szirmay Ági, Kun Árpád, Poós Zoltán és jómagad ültök egymás mellett. Te az akkoriban tőled megszokott öltönyödben. Fura kép; nem önfeledt, nem felszabadult arcokat látok, miközben az ezen az időszakon töprengő esszéből kiderül, lett tánc a nap végére...

Kemény István: Lett bizony… A fénykép a rendszerváltás pillanatában készült, a köztársaság kikiáltása utáni félórában. Itt indul az a korszak, amiben ma is élünk (még akkor is, ha netán a végén). Szóval egy világtörténelmi jelentőségű esemény tanúiként, naná, hogy kissé megilletődötten ülünk ott a Parlament lépcsőjén. Talán ezért nem vagyunk a képen igazán felszabadultak, mert talán forradalmárnak kellett volna lennünk. És talán le kellett volna rombolnunk a Parlamentet, nem kiülni elé...

Ha erről az esszéről beszéltünk, folytassuk; a következő erős emlékem a könyvből: almaszedő építőtábor, ahol egy adott pillanatban elgondolkodsz; nem vagy-e egyedül, magányos, aki ezt a rendszert utálja. A többség pedig, nem, nem utálja, hanem jól érzi magát benne. Így, több mint harmnc év távlatából mi maradt? Mi volt illúzió, és mi vaskos realitás?

Tulajdonképpen az egész Lúdbőr erről szól (vagy erre kérdez), hogy 2017-ből nézve mi volt az illúzió, és mi volt a vaskos realitás az elmúlt 28 évben. Meg az elmúlt évszázadban. Sőt, az egész újkor folyamán, vagyis az elmúlt 3-400 évben, amióta a Nyugat és benne Magyarország szinte szünet nélkül modernizálódik. Az biztos, hogy ’89 októberében még vaskos realitásnak tűnt, hogy a Szovjetunió összekapja magát, és villámgyorsan véget vet az egésznek. Ez a halványuló lehetőség a ’91-es moszkvai puccsig még játszott, de onnantól hosszú évekre beállt a kilencvenes évek legnagyobb illúziója, hogy eljött a történelem vége. Amit én is – hiába tudtam az első pillanattól, hogy marhaság – éreztem.

„A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradvány-ország most múlik ki csendesen a szemünk előtt.” Ez a mondat a Lúdbőr egyik legfájdalmasabb konklúziója. Úgy tűnik, letéríthetetlenek vagyunk a vakvágányainkról. Mégis: az elmúlt, a te életidődet illető Magyarország szerinted hol válthatott volna irányt?

Azt hiszem, elég sokszor. ’90-ben, és ’92-ben, és ’94-ben, és ’04-ben, és ’06-ban, és ’10-ben, és ’11-ben, és szinte bármikor. Nagyemberi személyes példákkal, Széchenyi Istvánhoz mérhető gesztusokkal. Igenis volt egy csomó választási helyzet, amikor lehetett volna jobban dönteni. Stílusosabban, erkölcsösebben, okosabban, előrelátóbban, bátrabban. Szerencsésebben. Amikor tulajdonképpen csak egy-egy felelős ember személyes döntésén múlt egy jobb irány. Mondjuk valaki azt mondta volna, hogy nem. Vagy azt, hogy márpedig de. Vagy, mondjuk, lemondott volna. Vagy, mondjuk, zavarba ejti az ellenzékét egy szelíd, visszautasíthatatlan és őszinte békejavaslattal. Persze lehet azt is gondolni, hogy egy országnak, egy társadalomnak olyanok a nagy emberei, amilyeneket megérdemel. De én ezt nem gondolom.

Én a saját felelősségemet is szoktam elővenni, miben tévedtem, vitt-e csordaszellem olykor, stb. (Tévedtem, vitt.) Te hogy vagy ezzel?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2017. május 25.