A történet tehát 1968 januárjában indul, amikor a főhadnagy búcsút mond a karácsonyt-szilvesztert Magyarországon töltő lévai lánynak, Julikának; s mindjárt utána Brezsnyev és Kádár közötti telefonbeszélgetést kell tolmácsolnia. A főhadnagy a rétsági harckocsis hadosztálynál teljesít szolgálatot: szenvedélyesen játszik műanyag játékkatonáival, titokban nagy csatákat vívnak társaival; olykor el kell mennie tolmácsolni, például vadászatra Dubčekkel,  titkos (kémkedési) küldetésbe Lévára, ahol végre újra találkozhat Julikájával, végül augusztusban baráti segítségnyújtásra, a tankokkal, megint Lévára. Szívébe zárja (az imádott Kádár elvtárson kívül) Dubčeket, és tanúja a legfontosabb szereplők hol kedélyes, hol feszült tárgyalásainak, amelyek a „hadgyakorlatohoz”  – vagyis a megszálláshoz – elvezetnek.

Arra gondoltam, micsoda nagyszerű dolog lesz beszámolni erről a kiváló regényről, amit végig lehet mosolyogni, nevetni, vihorászni, kacagni – csupa finom élvezet, csattanós, fordulatos, mulatságos, le sem lehet tenni. Kiváló és igen eredeti mű, gondosan és átgondoltan megírt, mégis sodró és lendületes munka.

De aztán rá kellett jönnöm, hogy a Tankom viccei aligha idézhetőek: a szöveg úgy és attól mulatságos, hogy tele van rejtett utalásokkal és ismétlésekkel, és főleg mert a gyermeki látásmód keveredik a mozgalmi-politikai zsargonnal és a katonai nyelvezettel. Nem mondanám, hogy a gyereknyelv – mert a könyv elbeszélője ugyan gyerekmód látja a világot, de (szerencsére) beszéde nem imitálja azt az infantilis (vagy annak hitt) megszólalást, ami már irodalmi közhely. Itt az események megértése (továbbá a viselkedés, az emberek megítélése, a motívumok tulajdonítása s a többi) okoz nehézséget a beszélőnek, s ez a küzdelem (vagyis a látszólagos megoldásokra való rátalálás) leplezi le gyerekes gondolkodását.

Mert hát arról van szó, hogy elbeszélőnk-főhősünk főhadnagy; nyilván elég fiatal, de olykor mintha óvodás volna, máskor általános iskolás, majd kiskamasz, esetleg kamasz – a szabályok, amelyek szerint elképzeli az életet (a tekintélyszemélyek, a szerelem, a háború és a viszály, a titok, a kémkedés, árulás és hűség kategóriái) elképesztő tudatlanságról, naivitásról, értetlenségről és zavarról tanúskodnak. Nos, ez a hős történetesen jól tud oroszul (a Szovjetunióban végzett katonai akadémiát) és szlovákul is (nemzetiségi településen született); ezért az a megtiszteltetés éri, hogy az egyre feszültebb csehszlovákiai helyzetben, 1968-ban Kádár Jánosnak tolmácsolhat a fontos elvtársakkal folytatott megbeszéléseken.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kálmán C. György, És.hu, 2018. február 23.