„A János vitéz verseihez előkelő strómant találtak számomra Petőfi személyében” – ironizált naplójában Heltai Jenő, amikor 1944. április 9-én a rádió ismét leadta Kacsóh Pongrác háromfelvonásos daljátékát. Két nappal korábban a sztoikus Heltai, amikor értesült arról, hogy zsidók nem birtokolhatnak rádiókészüléket, azt jegyezte fel: „Nagyon mulatságos, hogy versszövegeimet éneklik a rádióban, de nekem nem szabad hallgatnom.” Az 1904-es bemutatója óta töretlen népszerűségű „legmagyarabb” színmű ugyan valóban Petőfi Sándor elbeszélő költeményének cselekményére épült, a szabadságharc poétájának azonban más köze nemigen volt a darabhoz. Slágerbetéteinek versezete – köztük Kukorica Jancsi Én, a pásztorok királya kezdetű belépője vagy a legnevezetesebb fohász, a Kék tó, tiszta tó – mind Heltaitól való. Egyebek között ezeknek a daloknak a sugárzásával töltötték ki a műsorszórás óvatos vezetői a politikailag kritikus órákat, például a Horthy Miklós proklamációja és a Szálasi-puccs bejelentése közötti időt.

A Horthy-korszak egyik ünnepelt szerzője, Heltai az 1930-as évek végén egy lap azon körkérdésére, hogy hol és mikor szeretne élni, azt a választ adta: „Itt és most – ha lehetne.” Akkor aligha gondolta, hogy frivol bonmot-ja néhány év múltán sorsa legéletbevágóbb dilemmájává lép elő. Az író 73 esztendős, amikor 1944. március 19-én, a német megszállás napján naplóírásba kezd. A tollat inkább a tehetetlen tétlenség adja a kezébe, mintsem a történelmi időt felismerő tudósítói elhivatottság. Több mint egy éven át vezetett – önmaga által utóbb „felületes följegyzések gyűjteményének” titulált –, hatszáz oldalas krónikája a múlt év végén jelent csak meg. Egyik első kritikusa, a remekművek felismerésére fogékony Spiró György „kivételes tüneménynek”, a XX. századi magyar irodalom olyan alapművének aposztrofálta, melynél izgalmasabbat, megrázóbbat, pontosabbat – és egyben nevetésre fakasztót – hosszú évek óta nem olvasott. A mű páratlanságát abban látja, hogy az üzleti és politikai életben is pallérozódott Heltai a szociológus szemléletével, a pszichiáter bölcsességével és az író fanyar szkepticizmusával rögzítette a vele és az országgal történteket.

A memoárként is felfogható napló magyarságára büszke írója, soraiból kitetszően, dacos elszántsággal fogadja személyének zsidósítását. Április 22-én például ezt jegyzi föl: „Az irodalmat zsidótlanító rendeletből csak az én nevem maradt ki, remélem, tévedésből. Rettenetesen szégyellném magamat, ha nekem megkegyelmeznének.” A „tévedést” a második listán, Heltai megelégedésére, korrigálták, s a budai, Bimbó úti lakásából jószerével ki sem mozduló író május végén sem a minden napra jutó újabb jogfosztó rendeleteken háborodik fel; alkotói, emberi önérzetét őrizve veti papírra: „Örülök, hogy zsidó vagyok, és nem nyithatom ki a szájamat, mert ha keresztény volnék, belepusztulnék abba a szégyenbe, amit örök bélyegül hordanom kellene.” A megállás nélkül szivarozó író a „zsidók számára esedékes dohányrendeletet” is úgy kommentálja, hogy „akkor talán végre sikerül leszoknom a szivarozásról, ha közben le nem szoktatnak az életről”.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Murányi Gábor, Hvg.hu, 2018. március 11.