A dolgok bizonyos egymásutánja és ritmusa a rend. Az ilyen rend, ami a dolgok bizonyos egymásutánjából és ritmusából adódik, fogalmakká merevíthető. Rágyújtani, kifújni a füstöt, a hüvelykujjal lepöckölni a hamut, annyit tesz: cigarettaszünetet tartani. Haj a vállon, világoskék öv a derékon, csillogó csat, csillogó karperec, szandál, blézer annyit tesz: egy nő tükörképe a kirakatban. Szombatonként a zöld-fehér mezt húzni, edzőcipőt húzni, majd kisvártatva a labdát kergetni annyit tesz: focizni. Szombatonként a zöld-fehér mezt húzni, edzőcipőt, majd melegítőt húzni annyit jelent: cserének jelölt az edző. Hazafelé a sárga Wartburg jobb hátsó ablakában az apa osztályzatára várni: gyenge ötös. Hazafelé a sárga Wartburg jobb hátsó ablakában tudni, hogy aznap nem kapsz osztályzatot: rossz közérzet, káosz.  Ha a rendben, amely a dolgok bizonyos egymásutánjából és ritmusából adódik változás áll be, a fogalmaink hasznavehetetlenné válnak. A fogalmaink hasznavehetetlenek még egy ideig. Aztán az ismétlődéssel a változás is kiszámíthatóvá válik és a rend része lesz. „Nem számolok, nem keresem a tárgyak szimmetriáját, nem kapom el a tekintetemet, ha valaki rám néz, élek.” (100.) „Nőnek tettetem magam, és a színjáték egyre jobban felszabadít.” (75.)

Kiss Tibor Noé Inkognitója kísérlet a rend helyreállítására a káoszban. Vágy a megnevezhetőségre és félelem az azonosítástól. „Nevem Kiss Tibor, születtem 1976. február 19-én. Lakcímem, személyi igazolvány-számom, TB-számom.” (71.) „Új családnév felvételét fogom kérvényezni a polgármesteri hivatalnál.” (51) „145 pont. (...) Nemi identitászavar jellemez. Nagymértékű, velem született.” (116.) „Noémi vagyok.” (116.) Bújócska a merev jelölőkkel: csak nehogy valaki azonosítson. Fogócska a merev jelölőkkel: bárcsak elmondható lenne, ki vagyok. „Elmondanék mindent, ha lehetne. De a nevemet, a nevemet, azt nem tudom, ne kérdezd. (...) Nem vagyok azonosítható a neveimmel.” (144.) A vágy, hogy ne azzal azonosítsák, ami kimondható, hanem azzal, ami nem kimondható, de valóságos. Bourdieu Az életrajzi illúzió című tanulmányában (Pierre Bourdieu: Az életrajzi illúzió, in: uő: A gyakorlati észjárás. Budapest, 2002.) úgy érvel, hogy a személy azonossága a nevével nem több, mint társadalmi ábránd: „a személynév csak nagymértékű elvonatkoztatás révén képes igazolni a személyiség mint társadalmilag létrehozott individualitás identitását.” (Bourdieu 2002, 72-72.) Ellenpéldaként éppen a francia új regényt hozza fel, amelynek a hagyományába nagyon is jól beilleszthető Kiss Tibor Noé prózája, azt a francia új regényt, amely felvállalja a töredezettséget és véletlenszerűséget. Az Inkognitó főhőse arra tesz kísérletet, hogy otthonra találjon a testében és birtokba vegye az életét.

Az Inkognitó főhőse egy férfi testében női ruhákban akarja a saját életét élni. A női ruhákba öltöztetett férfitestet a szövegben rendszerint tükröződni látjuk: a képmását, a sziluettjét, az árnyékát. A nő látványát, nem a nőt. Máskor a nőies megjelenés kellékeinek listáját kapja az olvasó: csizma, karkötő, fülbevaló, rúzs, alapozó, szemhéjpúder, szemceruza, szempillaspirál. „Sosem lehetnék nő, legfeljebb egy férfiból lett nő lehetnék.” (136.) Kellékek, amelyek megkönnyítik azok dolgát, akik társas helyzetben valakit nőként akarnak azonosítani. Kellékek, amelyektől minden nőnek hazaérve első dolga megszabadulni. A bennünk − női- vagy férfitestben − élő nő rejtőzködő természetű. Fel lehet öltöztetni, meg lehet fésülni, ki lehet festeni, nevet lehet neki adni, de megfogni, ki ő, csak ritka, áldott pillanatokban lehet. „Amikor olyan egyszerű volt az egész, abban a másodpercben. Amikor összeállt a kép.” (124.) Az összeállt kép azonban nem azonos a névvel, amellyel leírjuk. Ha összeáll a kép és neve van, akkor az ez: Név nélkül.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Adorjáni Anna, Hargitakiadó.ro, 2018. március 20.

Székelyföld, 2018/02.