Daniel Kehlmann látszólag a történelmi múltról írta legújabb regényét, a Tyllt, viszont nagyon hamar világossá válik, hogy ebben a kötetében is inkább a jelenről fogunk olvasni. Hiába tette ugyanis a cselekményét a 17. századba, a történelmiséget már ott bukta, amikor egy jó két évszázaddal korábban élt népi hőst tett meg műve főszereplőjének. De Kehlmann nem először zsonglőrködik fikciójában a történelmi tényekkel, A világ fölmérésében is már valami nagyon hasonlóval kísérletezett, és itt sem életrajzot akar felmondani, ráadásul nem feladata az sem, hogy a harmincéves háború mindennapjait hitelesen adja vissza. Legújabb regénye az emberi emlékezet esetlegességeit, a hivatalosnak szánt történetírás kegyes hazugságait mutatja be, komikumra és kegyetlenségre komponálva. A Tyll a hét könyve.

Nem tehetek róla, de a Tyllt olvasva minduntalan egy másik regény emléke furakszik elő. Két éve jelent Darvasi László Taligása, amely látszólag a szegedi boszorkányperekről szól, közben rengeteg részletet felvillant egy közösség belső dinamikájáról, annak hatalmi küzdelmeiről. Az már tényleg csak mellékszál, hogy mindkét könyvben valamilyen formában megjelenik a boszorkányság, pontosabban az ellene való eszetlen és babonás küzdelem, sokkal érdekesebb viszont, hogy mindkettejük főalakja egy olyan, a társadalom szilárd keretein kívül álló figura, aki a korban szokatlannak számító mobilitással mozog földrajzi helyszínek és az egyes társadalmi csoportok képviselői között. (Az idei könyvfesztivál díszvendégének hívott Kehlmannt amúgy pont Darvasi László laudálja, érdemes lesz figyelni rájuk.)

A Kehlmann-regény címszereplője egy Tyll Ulenspiegel nevű vásári komédiás, aki ki más lenne, mint a legendás Till Eulenspiegel, aki mindenkiből bolondot csinál, függetlenül attól, hogy parasztemberről vagy nemes úrról van-e szó. A 14. század rocksztárja volt, akit messze megelőzött a híre, és azok is ismerni vélték, akik még soha nem látták a saját szemükkel:

„A bakon viszont egy férfi ült, akit tüstént felismertünk, holott még sosem járt erre, és amikor az első néhány ember feleszmélt, és a nevét kiáltotta, másoknak is eszébe jutott, s hamarosan mindenfelől hallani lehetett, sok-sok hangon: ’Itt van Tyll!’, ’Eljött Tyll!’, ’Nézzétek csak, itt van Tyll!’ Nem lehetett más.”

Kehlmann ugyanakkor a 17. század elejére, az Európa közepét letaroló harmincéves háború idejére helyezte Tyll alakját, amivel rögtön egy alternatív univerzumot hozott létre: utóbbi bár lehet, hogy nyomaiban (és akár életrajzi, történelmi elemeiben is) a valóságra hajaz, írójának nem szándéka, hogy azt hűen kövesse, hanem innentől kezdve szabadon mozoghat benne. A Tyll a látszat ellenére nem a népi hős regénye, nem róla szól, ő legfeljebb a kapocs, amely az elsőre egymástól távol álló epizódokat összeköti.

Tyllnek mindenesetre akkor vesz 180 fokos fordulatot az élete, amikor a világ törvényszerűségei után érdeklődő apját boszorkányság miatt halálra ítélik. A molnárfiúnak nincs maradása a faluban, a gyorsan ítélő jezsuiták keze ugyanis könnyen utolérheti őt is. Egy falubeli lánnyal, akinek sorsa a hagyományok megfellebbezhetetlensége és a választás hiánya miatt („A kislányok nem mennek sehová. Ott maradnak, ahol születtek”) nagyjából vénasszony koráig meg van írva, megszöknek és vásári komédiásnak állnak. Összeállnak egy Gottfried nevű vándorzenésszel, és onnantól kezdve tánccal és az ördögi molnárról szóló dalokkal szórakoztatják a borzongásra vágyó embereket. A zavaros, kínrímes versikék mintha nem is Tyll apjáról szólnának, mintha azzal, hogy legendát szőnek köré, el is távolítanák a valóságtól. Fikció lesz belőle, mely előadásról előadásra változhat, bővülhet, hogy végül már senki sem tudja, hogy melyik ponton ér össze (ha összeér egyáltalán) a valóság és a fantázia.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2018. április 18.