TOTTH BENEDEK: AZ UTOLSÓ UTÁNI HÁBORÚ.
BUDAPEST, MAGVETŐ, 2017.

D. M.: Nem egy könnyed szöveget választottunk első közös beszélgetésünk témájául. Mit jelent számotokra ez a könyv?
K. D.: Remarque-tól a Nyugaton a helyzet változatlan után azt éreztem, hogy nem akarok több háborús könyvet olvasni. Úgy láttam, hogy az a könyv teljesen rávilágít a háború borzalmára. Totth könyve szintén a háború borzalmának megtestesítője, de eléggé más módon. Reménytelen és mégis roppant emberi háborús kalandregény.
O. G.: Reménytelen és emberi háborús kalandregény számomra is, és még hozzátenném, hogy majdnem a horror sci-fi kategóriába tartozik, mivel egy névtelen és időn kívüli romos város körül nagyon alaposan felépít egy félelmetes és álomszerű világot. És számomra az az erő benne, hogy ezt a nem valódi világot mégis valahogy valósnak érezzük, mert egy roppant emberi szereplő szemén keresztül látjuk, és megéljük vele együtt.
D. M.: Mindketten az emberi oldalát is kiemeltétek, ez azért is érdekes, mert a könyv első és utolsó mondata hangsúlyosan a nem emberiről szól: „Nem volt már benne semmi emberi." (9.) „Mindent elmondtam. Nincs benne semmi emberi." (260.) A könyv történései e között a kétféle „nem emberi" között zajlanak. Az első egy sokat szorongatott játékkatonára vonatkozik, az utolsó pedig talán magára a könyvre is utal, ahol a háború mint pusztulás és (mai világunkra emlékeztető technikai kondíciók által alakított) emberije feszülnének egymásnak. Mitől érzitek emberinek magát a könyvet?
O. G.: Például ahogyan ebben a háborús világban a fiatal főszereplő érzelmekkel reagál a rémes körülményeire, a félelmetes történésekre, hadd idézzem: „Tudtam, hogy ott kell hagynom, és nagyon szomorú lettem, mert azt is tudtam, hogy szét fogják szedni a varjak. Rendes srác volt, még ha kicsit nagyképűsködött is néha." (29.) Ez a fiatal, érzékeny hang úgy beszél a bombarobbantástól meghalt barátról, mintha még a játszótéren volnának, ebből indul az emberség számomra. Meg hogy az első jelenetben fociznak, hogy egy focijátékkal kezdődik a regény, ez egy nagyon emberi kiindulópont, és a regény folyamán egyre távolabb kerülünk a focijátéktól, de ez volt a kiindulópont.
K. D.: Nem vagyok biztos benne, hogy a regény első és utolsó mondata nem az emberiről szól. A műanyag katonáról szóló mondat számomra az ember ragaszkodását jelzi a kis „fétiseihez", azt hiszem, az első mondatok egyikében így is hivatkoznak rá. Az utolsó mondat inkább a háborúról szól. Ami különös ellentmondás, hiszen csak az ember háborúzik. Épp annyira hozzánk tartozik, mint amennyire elborzadunk tőle, ha józanul gondolunk rá. Számomra a könyv emberi oldala abban rejlik, hogy a fősze­replő tudatosan és nem tudatosan is megszokja az állandósult háborús helyzetet, és nem próbálja megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Az ember mindent megszokik közhely, de ebben az esetben is ez történik.
D. M.: Amikor még többen voltak, akkor még lehetett játszani... Aztán már csak a játékkatona emlékeztet arra, hogy volt olyan, hogy játék. Ha valamit tudatosít ez a könyv, akkor tényleg az, hogy emberek is, de itt már emberek tervezte fegyverek és vegyi anyagok is „játsszák" a háborút, és ezért is olyan megrendítő, ahogyan a könyv első oldalán még az eltűnt kistestvér Teót úgy idézi fel az elbeszélő nagyobbik fiútestvér, hogy folyton háborúsdit játszott.
Érdekes, hogy a hozzászokást is emberi tulajdonságként emeled ki, Dávid. Számomra az elbeszélő reflexív pozíciója, érzéki hasonlatai épp azt jelzik, hogy folyamatosan kívülről is látja, láttatja a körülötte zajló történéseket, rémképeket, miközben persze elhatalmasodnak a belső rémálmok. És a hasonlatok, leírások (olykor irodalmi idézetek) révén egyfajta háborús hulla- és romesztétikát hoz létre, ha lehet ilyet mondani. És ez lehet, hogy ellentmondás, de költői képekben jut érvényre a borzalom, ám nem pusztán a reflexív szemlélő, hanem az elszenvedő elbeszélői pozíció miatt is. „Le­nyűgözött a közönye" (182.) – ahogyan a látvány megragadja, az különbözteti meg a hollótól.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dánél Mónika - Owen Good - Kornya Dávid, Lato.ro, 2018. május 10.