Kezdjük akkor úgy, hogy ebben a pillanatban, amikor ehhez az interjúhoz ideülsz, melyik Esterházy-passzus az első, ami – mintegy cégérként – Az olvasó országából eszedbe jut?

Szép a kérdésed, mert már eleve bennfoglalja, amit mondani szeretnék: a kötet legkülönfélébb mondatai jutnak eszembe a legkülönfélébb pillanatokban az elmúlt hónapokban, egészen hétköznapi helyzetekben is. Valamilyen módon mindig segítenek, megerősítenek vagy éppen kimozgatnak abból a látószögből, amellyel az adott szituációra tekintek. Árnyalnak, figyelmeztetnek, megnevettetnek. Egyszóval: élnek. Úgyhogy az „ebben a pillanatban” helyett inkább azt mondom, ami mindig eszembe jut. A munka, a munkapasszusok. Például ez: „A jó ünnep nem a rossz hétköznapokat egyensúlyozza, nem kárpótlás azokért, az ünnep az a barátságos nyugalom, amellyel a hétköznapokra pillanthatunk, amelyek persze sosem könnyűk, de csupán annyira nehezek, amennyire a munka mindig is az.” Erre a mindig-is-re sokat gondolok. Hogy minden, ami fontos, legyen szó szövegekről, a hagyományról, emberi kapcsolatokról, bármiről, ami érték, az folyamatos munkát jelent, és ez nem könnyű (de csupán annyira nehéz stb.). Illetve ennél erősebben akarom mondani: nem tudok nem gondolni erre. És ez nagyon jó.

Az olvasó országa 171 tételből áll. Ezeknek jelentős része az Élet és Irodalomban látott először napvilágot, ugyanakkor talán egy mélyebb sajtóbúvárlat sem volt elkerülhető. Miként zajlott ezeknek a szövegeknek az összegyűjtése, volt-e valamilyen szelekciós elved, s milyen esetleges (filológiai) nehézségek adódtak?

A kötet összeállítása egy nagyobb munka része volt: a forrásfeltárásé, amely jelenleg is tart, és hosszú évekig fog még. Ez szelekció nélkül történik, tehát minden olyan szöveget fölgyűjtöttem, amely az életmű része. Interjúk, cikkek, előszók, kisebb szépirodalmi szövegek, regényrészletek. Szép lassan összeállt egy hosszú, de egészen biztosan nem teljes, nem végleges bibliográfia több száz tétellel. Ebből lett kivájva a kötet anyaga. Ahogy az utószóban is áll, Az olvasó országába, A szabadság nehéz mámorához hasonlóan, azok a 2003 és 2016 között írt szövegek kerültek, amelyek leginkább a publicisztika és az esszé műfajához tartoznak, nem pedig „valamiféle szépprózai irányba mutatnak”. Ennek vázát, ahogy mondod, az Élet és Irodalomba írt cikkek jelentették, de számos más lapból is kerültek be szövegek. A különféle kötetekben megjelent írásokat, melyek túlnyomórészt elő- vagy utószók, erős kontextusbéli kötöttségük miatt nem vettük föl a most megjelent könyvbe, ahogyan a regények részévé vált publikációkat sem. A korábbi publicisztikakötetek adtak bizonyos fogódzókat a tekintetben, hogy mely lapokat érdemes első körben megnézni, végső soron pedig igyekeztem a lehető legtöbb szépirodalmi folyóiratot, napi- és hetilapot, online portált áttekinteni. A gyűjtést adatbázisok, repertóriumok segítették, egy-egy szövegre pedig kollégák hívták fel a figyelmem, amiért nagyon hálás vagyok. Több periodika esetében viszont papíron kellett a gyűjtést végezni, tehát sok-sok évfolyamnyi számot átlapozni. És természetesen minden egyes tételt vissza kellett ellenőrizni a print lapokban. Előfordult, hogy egy szöveg adatai hibásan szerepeltek valamelyik adatbázisban.

Sajtóbúvárlat – tudtad, hogy erre egyetlen találatot sem ad a Google? Illetve most már, nyilván, ezt a beszélgetést fogja adni. Szép.

Milyen szemléletbeli, hangulati elmozdulásokat, s milyen új témákat, „mániákat” detektáltál a szerkesztés során ebben az új gyűjteményben?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Litera.hu, 2018. május 19.