Könyvhétre jelent meg Szilasi László negyedik regénye, a Luther kutyái. Egy ideje keresem rá a megfelelő jelzőket: már olvasás közben elkezdtem, miközben próbáltam mesélni róla a barátaimnak, de a végére érve sem találtam meg őket. Mindenféleképpen óvakodnék a teljesen pozitív jelzőktől – mármint úgy érzem, óvakodnom kell (vagy illik) –, hiszen mégiscsak a szerző betegségéről, agydaganatáról, műtétjéről, lábadozásáról, utókezeléséről meg nagyjából a magánéletéről van szó. Mármint arról, amit mindebből megírt. (Talán nem érdemes különösebben szöszölni azzal, hogy azonosnak tekinthető-e a szerzői és az elbeszélői én: lehetett tudni Szilasi betegségéről és a Margó Fesztivál kötetbemutatóján sem finomkodott e tekintetben a szerző és Németh Gábor.)

Szóval ne azt mondjam erre a regényre, hogy jó – miközben nagyon jó, különböző elbeszélésmódokkal tagolt, precízen és izgalmasan felépített regényről van szó. Van tizenkét főfejezet, illetve egy rövid előszó és egy zárlat, a főfejezeteknek pedig vannak alfejezetei, amelyek valamilyen (nem mindig rögtön érthető) módon párbeszédben állnak a főfejezettel – ezek jellemzően eredetileg nem regényrészletnek születtek (legalábbis nem akként lettek publikálva), így például a Sértődékeny diszpécser című népszabadságos tárca vagy a Jelenkorban önálló novellaként megjelent Palavas flamingói. A könyv elején a négyfejezetnyi Utólagos értesülésekben E/3-as elbeszélésből értesülünk arról, hogy FS, HB, EE és SV miként emlékezik vissza a később az elbeszélőként felismert beteg férfi 2015. február 10-i egyetemi órán („kedd esti régi magyaros szeánszon”) történt epilepsziás rohamára, előzményeire és következményeire, a mentők kiérkezésére és a kórházba szállításra stb. Ezek a részek kifejezetten nyomozásra hasonlítanak, amiként Szilasi az előszóban megírta és nyilatkozta is, hogy az eszméletvesztése és részleges amnéziája miatt a kiesett mintegy 48 óra nyomába eredt, és tulajdonképpen meginterjúvolta a jelenlévőket. Krimi nincs: „vallomásaik” meglehetősen egybevágnak, kiegészítik egymást. A többi (fő)fejezetben nagyjából lineárisan haladunk végig a beteg műtétjén, majd onkológiai kezelésén, gyógyulásán és magánéleti manőverein – ezt a folyamatot tagolják a más-más modalitásban, némelykor erősen stilizálva megírt családi és privát történetekként és emlékekként olvasható szövegbetétek.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mohácsi Balázs, Jelenkor.net, 2018. június 28.