Kanehara Hitomi szédületesen egyszerűen ír. Hőse, Lui összevissza szédeleg Tokió utcáin; törékeny, kis élete szó szerint egy fiatal lány húsba vágó történetévé növekszik. Pincékbe sodródik, pultokba kapaszkodik, akárcsak húsz évvel korábban Christiane F. az Elveszett generációban. A Nyugat-Berlinben készült kultfilmben Christiane akkor szédül meg először, amikor David Bowie koncertje után beszúrja magának az első hernyót. Mindenki róla beszélt akkoriban, pedig csak kitalálták! Az elveszett generáció? Így emlegették azokat a fiatalokat, akik a Zoo állomás környékének vécéiben haltak meg túladagolásban. Hitomi könyvében 2004-et írunk, Japánban vagyunk, és nem a hernyóért, hanem egy ártatlanabbnak tűnő tárgyért, a nyelvpirszingért folyik a harc. Végül mégiscsak hasonló eredménnyel, hiszen Christiane és Lui mellett is meghal valaki, homoszexuális erőszak vagy drog áldozata lesz.

A regény úgy indul, hogy Lui, a főhös, a kis, törékeny, japán plázacicának tűnő prostituált megismerkedik Amával, egy (mű)punkkal, akinek kígyónyelve megbabonázza. Lui elhatározza, hogy ő is belöveti a nyelvpirszinget, és megalkotja magának a kihasított nyelvet. A pirszing belövése jobb érzés, mint az orgazmus. Lui szájából pedig többször elhangzik, hogy csak olyankor van tudatában életének, ha fájdalmat érezhet. Siba szan a Desirében (egy tokiói bevásárlónegyed pincehelyiségében) belövi Luinak a nyelvpirszinget, először a 14 G-set. Innen kell majd a lánynak lemennie nullára, mert az a legnagyobb pirszingátmérő. Mikor a luk kitágult, fogselyemmel levágjuk az utolsó húsdarabot, beszakad a nyelv. Így fokozatosan, mint egy félreszabott nevelődésregényben, napról napra Lui magának vágja ki a kígyónyelvet. A nyelvékszer mégsem elégíti ki. Sibától kap ?ajándékba? egy tetoválást is, amin egy szem nélküli kirin és egy sárkány látható. Hálából Lui Sibával is dug, és a regény háromszögtörténetté alakul. Mire azonban Lui megalkotná a kígyónyelvét, Ama meghal. Szexuális erőszak áldozata lesz, amit ugyan nyitva hagy a könyv, de feltehetőleg Sibának is köze van a punk fiú megöléséhez. Sajnos a vége felé veszít erejéből ez a japánosan minimalista kígyónyelv. A magányos Lui újra és újra a pirszingjéről értekezik, mikor cselekednie kéne, infantilizálódik a regény és egyes helyzetekben kimondottan suta és érthetetlen lesz: ?? Ama. / Az üres szobában szomorúan csengett a hangom. Már 2 G-s a pirszingem! Gyerünk, nevess! ?Egyre közelebb jutsz a kígyónyelvhez?, nevetne most. Biztosan haragudna, amiért egyedül megittam azt a különleges szilvabort. Abbahagytam a gondolkodást, hogy végre így felvidítottam magam. Összeszedelőzködtem és elindultam.? (93.)

Az írónő Hitomi húszévesen írta regényét. A könyv kritikusai és olvasói körében egyaránt osztatlan sikert aratott, csak Japánban több mint egymillió példány fogyott belőle, Akutagava-díjjal jutalmazták. Persze, apja is állítólag író, Kanehara mégsem az afféle művészértelmiségi unalmas tokiói életét éli, s aligha esztétizál naponta több órát. Semmi sem állhat messzebb tőle, mint a kimódolt, nyugati bölcsészlányok intellektuális posztmodernkedése vagy a szingliregények mellbedobós humora, netán a Japán történelem újraírása. Ugyanakkor semmi kétségem afelől, hogy tudatos, reflektált író bújik meg a sorok mögött. Szóhasználatában, dialógusaiban, átkötéseiben olykor finom, aprólékosan kidolgozott regényt tart a kezében az olvasó, amely kíméletlenül bánik saját hősének fájdalmával, és a szavakat is úgy használja, hogy e távolsággal szokatlanul szerényen vagy inkább ökonomikusan, ám igen hatásosan képes beszélni testről és fájdalomról. Hitomi történetvezetése (zilált hősnője kapaszkodása) és ábrázolóképessége (a testi vágyak és fájdalmak leírásai) rideg, hatásos monológgá válnak. De sosem lő túl messzire, sosem téveszt arányt. Abban is biztos vagyok, hogy a könyvnek van némi vallomásjellege, nagyon sarkítva, Hitomi mondataiban ott van az elemi közlés: figyeljetek már ránk, ez van most a nemzedékemmel!

Ha a Pirszinget a kígyónak pusztán egy önéletrajzi popregény volna, ha csak annyit tudnánk meg a szilikonlelkű, hideg, önmagát is kívülről szemlélő hősnőről, hogy van 1 ilyen csaj, meg hogy Japánban is élnek nárcisztikus plázacicák, akiknek elegük van a nagyvárosi, atomizált életből, bánatukban testüket sanyargatják, vonzó testékszereket csináltatnak, hogy lepuhatolják a saját fájdalomküszöbüket ? vagyis hogy van 1 ilyen brutális árnyékvilág Japánban, mely összeroppantja a törékeny fiatal lányokat ? akkor minden maradna a régiben. (Persze lehet, sokan csodálkoznak, hogy a kamaszkorú japánok a hírekkel ellentétben mégsem a kockásfülű nyúlért rajonganak.) Hamar letettem volna a könyvet, ha csak ennyi volna benne, ha csak az jönne át, hogy a japánoknak is van Mädchenwunderük, fájdalmuk, szinglijük, tiszakatájuk, aki egyes szám első személybe rakja át magát. De itt egész másról olvashatunk. Vagy ha nem is egészen másról, de legalábbis egészen kifinomult nyelven. Először is, Hitomi sokkal jobb, mint Tisza Kata, sajnos ezt nem tudom bonyolultabban mondani. Jobban ír, saját stílusa van, és ha választanom kéne, akkor inkább a japán műpszichót tenném az óriásplakátra, mint a magyar hamisítványt.

Csak egy példát emelnék ki, miért. A regényben egyetlen nyafogás, jaj, csacska, buta, modoros bánat vagy (hamis) csodálkozás sincs, és igencsak kikerekedik a szemünk, amikor az elbeszélő közli velünk, hogy Siba hátulról baszott meg, hogy védje a friss tetoválást; Ama sosem úgy eresztette ki a gecijét, ahogy kértem; és Lui még kiskorú volt, mikor a szemét negyvenes feldugott neki egy kólás üveget és kalapáccsal széttörte. Hitomi stilisztikai minimalizmusa pontosan van adagolva, és mire Lui kihasítja a nyelvet, a szerző megírta (keserű) történetét.

Forrás: Litera, 2007. 05. 01 (www.litera.hu)