Lehetünk néhányan, akik egyetemi pályafutásuk hajnalán, valamilyen irodalmi szeminárium ürügyén be-bejárogattunk a szegedi bölcsészkar pasztellrózsaszín épületének abba a bizonyos Sík Sándor Irodalmi Olvasó nevű teremébe, ahol 2015. február 10-én Szilasi László óra közben rosszul lett. Epileptikus rohamokon esett át, és eszméletét vesztette. A rohamokat kiváltó agydaganat, az emlékezetkiesés, a betegség és a gyógyulás történetét járja körül a szerző könyvhétre megjelent Luther kutyái című regényében.

Szilasi eddigi legszemélyesebb hangú könyve persze nem csak azok számára lehet megrendítő olvasmány, akik az irodalmi vagy egyetemi élet keretei közt találkoztak vele. Megfontoltan szerkesztett kötettel van dolgunk, és bár olykor elkendőzi egy-egy mozzanat magánéleti jelentőségét, mégis meglepően őszintén szólal meg. Az a sajátos, a szerzőre jellemző hang, amelyet nem tört meg a betegség traumája. Nincs az az Esterházynál tapasztalt derű, amely birokra kel a helyzet súlyosságával, bár helyenként a tárgyilagosnak ható, különösebb érzelmi hatáskeltésre nem törekvő mondatokba belekeveredik néhány iróniába mártott, szellemes megjegyzés, pár fanyar mosoly, ahogy bizonyos jelenségek átesztétizálásának lehetetlensége lelepleződik.

„Naplót akartam írni.” (7.)

– így kezdi a regényt Szilasi, mintegy elhatárolódva az Esterházy Hasnyálmirigynaplójával történő esetleges összehasonlításoktól, habár óhatatlanul felidéződnek a korábbi olvasási tapasztalatok. Ha régebbre nyúlunk vissza, akkor Karinthy Frigyes könyve juthat még eszünkbe, az Utazás a koponyám körül. Ezeket a műveket elsősorban azért említem, mert velük szembeállítva remekül látszanak a Luther kutyáinak az elbeszéléstechnikai sajátosságai. Egészen más az elbeszélői hang, és más pozíciót is vesz fel a betegséggel szemben. Nem személyesíti meg mint egy énre rátelepedő másikat, ahogy Esterházy, ahogy a Karinthyra jellemző érdeklődés az orvosi kérdések iránt is szintén idegen tőle. Ha ismerteti is a gyógyszerek hatását, a kezelés módját, azt úgy írja le, kendőzetlenül, mint olyan élményt, amelynek kivételessége elbizonytalanítja az embert, mégis kénytelen vele megbirkózni.

Azt gondolom, ez a fajta őszinteség az, amely miatt sokakat megérinthet a regény.

Az elbeszélő a könyv elején található keretfejezetben kijelöli a szöveg témáját és a műfaji korlátokat. Napló nem lehet, hiszen éppen a saját emlékek hiánya készteti arra, hogy lejegyezze, amit négy tanútól, vagyis két kollégától, a volt feleségtől és a barátnőtől megtud arról a 48 óráról, ami kiesett az emlékezetéből. E nyomozás nélkül nem tudna hitelesen számot adni a saját magával történtekről. A hitelesség így is problematizálódik, ezen fejezetek (pl.: Utólagos értesülések) írásakor az akár a napló, akár az önéletírás műfajában megszokott énelbeszélő, magától elidegenedve, egyes szám harmadik személyre vált, és ebből a külső nézőpontból mondja el a mások vallomásaiból nyert információkat, mintegy kettős szűrőn keresztül, hogy mi történt „a szóban forgó egyénnel”. Hihetünk-e a narrátornak, ha a betegség fennállásának tragikuma helyett fókuszként, megoldandó kérdésként az emlékezetkiesést definiálja?

„Negyvennyolc óra kiesett az életemből. Ez a megrázkódtatás áll a középpontban. Ez a centrum, ha létezik ilyesmi, ez irányít, ha számomra teljesen üres is.” (7.)

A regény további részében a betegség előtörténete és a gyógyulási út bemutatása kerül a főfejezetek fókuszába, az ezekbe ágyazott alfejezetekben pedig különféle történetdarabkák elevenednek fel a személyes és családi múltból. Ezek néha szinte észrevehetetlenül vékony szállal, egy-egy kifejezés vagy kép által elindított asszociációk révén kapcsolódnak a főszöveghez. A narráció működési elve tehát az emlékezésen, az emlékek összeilleszthetőségén alapul, amellett, hogy a saját emlékek és a másoké közé képzelet szülte anyag, illetve orvosi leletekből való idézet is került.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szihalmi Csilla, Kulter.hu, 2018. augusztus 11.