Nehéz ezt nem szóba hozni, szóba is hozom, életművet egyetlen vaskos kötetben letenni az asztalra, nem elfelejtve, hogy bizonyos előfeltevések szerint azt az asztalt ilyenkor illik beszakítani, bizony, kellemetlen feladat. Betűrendes címmutató! Mintha hősi halottak listája volna valami emlékművön. Az ünneplésben van valami kínos, az ember valahogy  fölöslegessé válik a saját nagyon kerek születésnapján, zavaró tényező,  körülbelül, mint az építészeti magazinok high tech villákat bemutató képein volna a házigazda, ha ráengednék a fotósok.  Esendő alak, árnyékot vet, nyomokat hagy a hibátlan felületeken.  Él, mi több, egyenesen odalétezi magát, tökéletlen és zavarba ejtő. Takács Zsuzsa összegyűjtött és új verseit mégis valahogy jó kézbe venni. Mintha karcos ablaküvegen át néznéd az esőt, éppen veri szét az ágak között beszűrődő reggeli fényt.  Ahogy az ördög a feleségét, azzal a gyengédséggel.

Egy hosszú élet művét, ha ilyen minőségű, lásd még: angol szövet!, méregetni egyetlen ÉS-oldalon maga volna a méltatlanság, még akkor is, ha valóban kritikus lennék, tehát értenék ahhoz, amiről beszélek. Ítélet tehát nincs. Az itt következő szakaszok csak megfigyelések.

(régi fodrászat)

Meghalunk egy kis édességért, agyonsózunk mindent, a savanyúság, legalábbis ezen a magyar földön, egyenesen önálló műfaj, de a keserűt a legtöbben csak orvosságként viseljük el, az „ami nem öl meg, az megerősít” örökhülye viccével lekísérve. Még a kesernyés elmegy, úgynevezett „összetevőként”, kifinomultabb receptekben. Rozmaring, kakukkfű, majoránna. Rukkola, endívia, római saláta. Fekete csoki az ínyenceknek. És a kávé meg a tea, minden és nyakló nélkül, a megátalkodottaknak. Bizonyos szivarok füstje. Képzeljünk el egy cukrásznőt, eine Konditorin, a szakma csínját-bínját régen kitanulta stb., de egy hajnalon, amikor megint az ablakpárkányra gyűlik a porcukor a műhely forró levegőjéből, hirtelen rátör a jeges undor. Úgy dönt, hogy rehabilitálja a keserűséget, végtére az is csak egy íz, miért kellene kirekeszteni az érzékelés birodalmából. Bitterdét nyit hát, vagy mit, amariumot, legyen mondjuk Óbudán, az Evező vagy az Uszály utcában a keserészet, a legjobb volna valami régi fodrászat átalakítva, egészen finom, minimalista belsőépítészet, de inkább retrónak mondanám, asztalok a harmincas meg a hatvanas évekből, lomtalanított székek újrahúzva, szürkébe hajló pasztell kárpitok, sápadt okkerek, fáradt lilák, halvány vízkékek, mint Giorgio Morandi csendéletein. Minden keserű, persze ezerféleképpen, még a csokitorta volna a kompromisszum, de az is csak úgy nyolcvanöt százalék kakaónál kezdődne. Aztán persze meg is állna kilencvenötnél, mert azután, mindenki tudja, menthetetlenül átbukna az íze savanyúba.

[…]

A teljes cikk itt olvasható»

Forrás: Németh Gábor, És.hu, 2018. augusztus 17.