Reményeim szerint Szvoren Edinára nem csupán a szakma figyelt fel az elmúlt évtizedben. Ha más nem, a Jelenkor 30/30-as listája (az 1987–2016 között megjelent legjobb kisprózakötetekről) ráirányította a figyelmet a szerzőre, és a nagyközönség is nekifogott a Pertu, a Nincs és ne is legyen és Az ország legjobb hóhéra olvasásához. Ezek a Szvoren-művek a 213 könyvet sorba állító listán a második, a tizenkettedik és a tizenharmadik helyezést érték el a kritikusi szavazatok alapján.

Most újabb könyvével ismerkedhetünk, hisz megjelent a Verseim című gyűjteménye, amely a cím keltette várakozások ellenére igenis prózát tartalmaz, novellákat, elbeszéléseket, ám attól tartok, ez a kötet sem válik igazi bestsellerré.

Szvoren Edina most is olyan dolgokról ír, amelyekről inkább hallgatni szoktunk, vagy amiket észre se akarunk venni.

A Verseim egyik hőse ezek tárgyi megfelelőiről így beszél: „Ezen az égtájon […] a szem elől eltüntetett dolgok tartománya népesebb, mint a láthatóké” (109.). S hogy miket tüntetünk el szívesen, miket helyezünk látókörünkön kívül a nem tárgyi dolgok közül? Szvoren Edina köteteiből úgy tűnik, hogy a kapcsolataink defektjeit, a túl erős vagy éppen hiányzó érzelmi kötődéseink következményeit, a testi-lelki erőszakot, a szexuális orientáltság társadalmilag kevéssé preferált formáit, például a leszbikusságot, illetve a titkolt szexuális szokásokat (erotikus fantáziálgatást, maszturbációt, fetisizmust). Tulajdonképpen mindazt ide sorolhatnánk, ami a lektűrökből kimarad, s bár jelen van a horror és a thriller zsánereiben, de ott elidegeníthető távolságban.

Velük szemben Szvoren eseteire nem nézhetünk hűvös távolságtartással, nem mondhatjuk: nincs közünk hozzájuk.

Az ő hőseivel muszáj azonosulnunk, mert olyan magától értetődő természetességgel mondják el történetüket, hogy azt érezzük: nem kívánatos viselkedésük, mentalitásuk csírái bennünk is ott rejtőznek. S megfelelő körülmények közt – napfényre kerülve – szárba szökkenhetnek. Szvoren Edina új kötete – többek közt – ennek a folyamatnak, változásnak az érzékeltetésében mutat némi újdonságot a legutolsó kötethez, Az ország legjobb hóhérához képest, s jelez visszatérést a két korábbi gyűjtemény olyan írásaihoz, mint a Balhonai lányok, a Bizalom, a Hundeschule és a Térre, le.

A Verseim legtöbb elbeszélése (a tizenháromból kilenc) folyamatot prezentál, azt, hogyan alakul a narrátor-főhős élete, kapcsolatrendszere és személyisége (esetleg véleménye) adott feltételek között. (Mint egy kísérletben, à la naturalisme.) E folyamatot, elmozdulást, változást szemléltető írások közül azok a legizgalmasabbak, amelyek – az elbeszélői tudat csapongása következtében – többrétegűvé válnak, így többféleképpen értelmezhetők.

Mesteri információadagolással, az elhallgatás, késleltetés, a megbicsakló gondolatmenet, a véletlenszerű elszólás prózatechnikáival teremtik meg a feszültséget.

A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak című novella például tele van titokkal. Jó ideig nem tudni, kik élnek együtt házas- vagy élettársakként (csak lassan derül ki, hogy két nő), hogy mi a baja a gyermeküknek, és miféle furcsaságot észlel az elbeszélő a hazatérő társán. Ráadásul egy képtelen, abszurd feltételezésre fut ki a történet: az elbeszélő úgy véli, hogy a barátnője elvesztette az árnyékát. Ha hiszünk a narrátornak – márpedig elég meggyőző a maga ijedelmével és érzelmi fordulatával –, akkor fantasztikus elbeszélésként, afféle Schlemil Péter-históriaként olvassuk a sztorit. De mi van akkor, ha az árnyékhiány érzékcsalódás csupán, és az öncsalás, önáltatás eszköze? Mert mondjuk, a főhős attól fél, hogy a barátnője elhagyja (sok szó esik egy Szidi nevű munkatársról), s akkor annak gyermekétől is meg kell válnia. Mert a varródobozban nincsenek éjszakai állatok, de a képzeletünkben megteremthetjük a magunk éjjeli szörnyeit, kísérteteit, ha ezen az áron megszabadulunk egy nagyobb veszteség rémétől. (Mert az árnyék nélküli barátnő kinek is kellhet őrajta kívül?)

Ha nem csupán a féltékenység, hanem az irigység motívumaira is felfigyelünk a szövegben, például arra, hogy az elbeszélő maga is szívesen megszülte volna „közös gyermeküket”, és akkor talán egészségesebb a fiúcska, s ami még fontosabb, őhozzá ragaszkodik olyan szenvedélyesen, mint az anyjához, akkor megint más jelentést kap a történet. Akkor „az árnyék nélküli asszony” meddősége is eszünkbe juthat Richard Strauss operájából, illetve az, hogy miféle ellenséges érzelmeket fojthat el egy-egy ember magában, s milyen torzulást okozhat az elfojtás.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Kulter.hu, 2018. augusztus 18.