Lehet-e arról beszélni, milyen dilemmák előzik meg egy ilyen, a teljes életműre visszatekintő, azt átfogó kötet megjelenését?

Takács Zsuzsa: Az összegyűjtött versek története 2004-re megy vissza. Megkaptam a levonatot, és kétségbe estem attól, amit az életem során írtam. Találtam némi mentséget – néhány tucatnyi csaknem boldog verset, a kamaszlány kötetet –, de az összes versek megjelenésének gondolata megrémített. Volt egyéb okom is az összeomlásra. Legkisebb, akkor még csecsemő–unokám kruppos rohamai, a kampány, mely a határon túli magyarok állampolgárságának megtagadására buzdított (akkor még szó sem volt arról, hogy a választásokon szavazzanak is). Kétségbeesésem akkor hágott a tetőfokára, amikor valaki a kiadótól fölhívott, hogy elolvasta a levonatot. Az első pillanatban azt hittem, hogy gratulálni akar, a tetszéstől fullad el a hangja, de nem. Azt mondta, hogy rettenetes, ahogy a világot látom. Mint végszóra, közben csöngetett a hajtás-pajtás küldönce, és átnyújtotta a küldeményt. Kinyitottam a borítékot, beleolvastam a verseimbe, és Igazat adtam a telefonálónak. Felhívtam a kiadó igazgatóját, és azt kértem tőle, hogy csak az Üdvözlégy utazás! jelenjen meg, a régebbi verseket pedig felejtsük el. Fölajánlottam azt is, hogy fizetem a nyomdai költségeket. Morcsányi Géza kártalanítási ötletemet meg sem hallotta, de adott néhány nap gondolkodási időt.

Néhány nap múlva megismételtem a kérésemet; nem örült, de hallatlan nagylelkűséggel beleegyezett, hogy úgy legyen, ahogyan szeretném. Azt, hogy a most megjelent kötet ilyen lett, amilyen, neki köszönhetem tehát. Továbbá – és mindegyiküknek külön-külön – Dávid Annának, a kiadó új igazgatójának és két csodálatos szerkesztőmnek Schmal Alexának és Szalagyi Csillának. Külön köszönet a borító tervezőjének, Pintér Józsefnek, aki – Szilágyi Lenke emlékezetes fotójának felhasználásával – előző verseskötetem, a Tiltott nyelv címlapját is úgy tervezte meg, hogy többé más borítóval el ne tudjam képzelni. A Vak Remény címlapjával hajszálra ugyanaz történt. Alexa sasszeme és kiváló memóriája, Csilla kreativitása, felkészültsége hatalmas erőforrásnak bizonyult. Éjt-nappallá téve szerkesztettünk, javítottunk. Egymásnak küldött ímélekkel, mobilllal a kezünkben, személyes találkozások során. Csillával mind a ketten azt akartuk, hogy az új kötet álljon a gyűjteményes kötet élén, aztán jöjjenek a régebbiek, de hogy a könyvet az India-versek zárják, azt ő javaslatának köszönhetem.

Ilyen, ha akarjuk: vészterhes előzményekkel és dacára miként formálódott, alakult ki a szerkesztői koncepció?

Az elvetélt 2004-es kiadásban az Összes versek élén a teljes Némajáték állt volna, aztán kronológiai sorrendben a többi kötet. Se javítás, se átírás, minden maradt volna eredeti esendőségében. Nem készült volna szerkesztői utószó, se betűrendes címmutató. És természetesen nem lett volna ott , amit azóta írtam: A test imádása – India és a Tiltott nyelv. Most, hogy szerkesztés közben attól tartottam, hogy az újraolvasás során megint erőt vesz rajtam az önvád, ezért a kihagyandó versek kérdésében Csillára bíztam a döntést. Néhány napja a régi fotók és levelek között kutatva véletlenül a kezembe került Kemény István Celant ábrázoló képeslapja. 2004-ben, Szentendrén, a Költészet napján szerepeltünk együtt. Nyilván ott mondtam el neki, hogy félek, hogy ártanék az Összes versekkel az olvasónak. Megindító gondolat, írja a fenti lapon, de valójában nem is maga a gondolat, hanem a gesztus. Hozzáteszi, hogy maga is így érez néhány verse esetében.

A (vak) remény története miként kíséri végig az életét?

A kérdés persze szerteágazó. Kezdjük a végtelen sort a mesék hátborzongató történeteivel, mondjuk a Jancsi és Juliskával. Gyerekkoromban gyakran kértem anyámtól, hogy azt olvassa fel nekünk, holott gyötrelmes érzés volt átélnem a gyerekek sorsát. Mindig elsírtam magamat mese közben, de lépésről-lépésre követni akartam a történetet. Aztán a háború után szüleink az éhező és fázó Budapestről – máig sem tudom, mennyi időre – másfél vagy kéthónapra talán elvittek minket Jászárokszállásra fiatal cselédlányunk-pesztonkánk béresgazda-szüleihez. Az ő gondjaikra bízták a nővéremet és engem. Arról azonban, hogy ott is hagynak, nem szóltak nekem. Nyilván úgy gondolták, hogy túlságosan felizgatnak, ha elmondják, mi lesz, és biztosra vették, hogy megbékélek a helyzettel. Nem így történt. A háború, az ostrom, az óvóhely emléke nem hagyott bennem maradandó nyomot, hiszen anyám mellett voltam, de a tanyán töltött időt cserbenhagyásként éltem meg. A világba vetett vak bizalmam odalett. Nem tartottam többé sebezhetetlennek magamat. Talán ezért is lettem író.

A versei megidézik ugyan a korabeli világot, Budapestet elsősorban, annak állandóan esős, viseletes hangulatát, de a szövegek szinte sosem az úgynevezett közérzetlíra irányába nyitnak, hanem és elsősorban a szerelem fény- és árnykörébe rendeződnek. A szerelmi költészet nehézségeiről van szó, de nem feltétlen Petri szellemében. Ezek a versek szenvedélyesek, fűtöttek, reménykedők, hitehagyottak. A hagyománnyal nem konfrontálódnak programszerűen. Hogyan látja ma - egykori önmagát, például a nyugatosokhoz való viszonyát?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2018. szeptember 1.