Kíváncsi lennék, más olvasók mire gondolhattak Szilasi László könyvének címe, a Luther kutyái kapcsán. Nekem volt egy sejtésem, amit korábbi regényére, a távoli múltba is elkalandozó Szentek hárfájára, annak protestáns hátterére és arra alapoztam, hogy a szerző a régi magyar irodalom egyetemi tanára. Történelmi regényre gondoltam, de a szöveg első oldala nyomban kitörölte belőlem ezt az előfeltételezést. Közelebb áll ez a mű egy másik Szilasi-regényhez, a hajléktalanok életével foglalkozó, A harmadik hídhoz, ha másban nem is, de a megtalált elbeszélői nyelv tekintetében mindenképpen.

Ennek megértetéséhez kis kitérőt kell tennem. A Luther kutyái kíméletlenül személyes tartalmú könyv, föl se merül, hogy az író és az elbeszélő (elbeszélt) ne ugyanaz a személy lenne. A könyv – könyvet írok szándékosan, nem regényt, ezt később meg is indoklom –, arról szól, hogy Szilasi kétszer is legyőzte a halált. Először gyerekként túlélte az agyhártyagyulladást, amire orvosa szerint esélye se volt, majd 2015-ben, alig túl az ötvenen, óriási lendülettel jelentkezett nála az agydaganat, epilepsziás rohamot és két napos amnéziát okozva, majd sikeresen megműtötték, ő meg a későbbiekben igyekezett visszaszerezni a tudatából kiesetteket, újra összerakni magát, ami során kérdések garmadájával szembesült. Házassága korábban fölbomlott, azóta új kapcsolatban élt, a betegség alapvető ismereteket radírozott ki a koponyájából – ez magyarázza a könyv borítóján egy emberi fej MR-fölvételeinek megjelenítését.

Ennek az élménynek a megjelenítéséhez kellett megtalálni a narráció nyelvét. Hogy a könyv ne legyen picsogós, önsajnáltató, depresszív, orvosilag és lélektanilag szakszerű (steril), hiszen alapkérdés, hogy egy ilyen személyes és vallomásos történet elbeszéléséhez fölhasználható-e valamelyik korábbi prózanyelv. Az olyan mélységből fakadó konfesszióhoz, mint Szilasié, aligha áll rendelkezésre kész epikai tartomány, újat kellett kitalálni hozzá. Olyannyira sikerült, hogy a magántéma olvasmányos, kesernyés humorú, tragikusságában is szórakoztató szöveggé terebélyesedett. Az ilyenre mondják, hogy letehetetlen könyv. Pedig olykor le kell tenni, vagy, mert elszorul a torkunk, vagy, mert kibuggyan belőlünk a kacagás.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fekete J. József , Magyarszó.rs, 2018. szeptember 6.