A Lehet lélegezni történetei a hétköznapi ember kötelezettségeiről és lehetőségeiről mesélnek. Mint egy átlagos hétfő reggelben, itt sincsenek csattanók, hirtelen tragédiák vagy létösszegző tanulságok. Csak a körülöttünk ágaskodó valóság van: hol nyugodt, hol kapkodó, de megszokott, mint a ki- és belégzés.

A fürdőszoba nedves kövén árválkodó szappan látványa az emberek többségében az elcsúszás veszélyének kellemetlenül bizsergető érzését kelti. De vannak olyanok, akiknek e domború hátú glicerintömb egyenesen a lét mozgatórugóját jelenti. Szürreális, sőt, mi több, nevetséges úgy gondolni a világoskék alapon fehér pöttyös csomagolású babaszappanra, mint az olyannyira keresett boldogság megtapasztalásának eszközére. Minden bizonnyal az emberek úgy tekintenének ránk e kijelentés hallatán, mint egy másik galaxisból érkezett idegenre: idegen egy országban, idegen emberek a térben, idegenség lélekben és a létben. Ezt a nehezen megfogalmazható, mégis minden élethelyzetben megbúvó idegenségérzetet fogalmazza meg Bán Zsófia az idei, a 89. Ünnepi Könyvhétre a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Lehet lélegezni című kötetében.

De vajon ki az idegen? A Vásárhely melletti kis faluban vegetáló, fogyatékkal élő Robika, aki számára az idő, az a vastag szövésű, áthatolhatatlan szövet csak a napi szappanadagban mérhető (Lehet lélegezni)? A nyolcvanéves Anci néni, aki a láger óta senkitől sem fogad el ételt, s még a szomszéd gyerek születésnapi tortáját is látványosan visszautasítja (Torta)? Vagy a lebénult Verus, aki már csak a múlt emlékeiben képes élni (Mint a fák)? Esetleg a szerb határ felől menekülő Adeh és Szelim, akiket a határőrök fémkonténerekben szállásolnak el, vagy József, akinek kiszúrják az összes kocsikerekét, mert az utolsó menekülttranszportból a kisgyerekeket ideiglenesen elszállásolná (A nap aktív vidéke)?

Bán Zsófia azt állítja, lehet lélegezni. De valóban lehet? A kötet tizenkilenc elbeszélése minduntalan olyan szövegkontextusba vezeti a gyanútlan olvasót, amely – mint akadozó lélegzetvétel – az emberi lét tragikumában, a szubsztancia béklyókkal küzdő állapotában dagonyázik. Az általa megalkotott terekben senki sem lehet otthon. Novelláinak alakjai hol saját testükben, hol emlékeikben, nyelvükben, olykor saját terükben estek fogságba. Noha benne élnek a világban, mégsem illenek bele. Idegenek köztünk.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gyarmathy Hedvig, Kortársonline.hu, 2018. szeptember 18.