Beszélgetés Bartis Attila íróval

Bartis Attila nem ontja futószalagon az írásait, de ha kell, a következő könyvére is szívesen várok 15 évet. A vége című regényének főhőse, Szabad András fotográfus szuggesztív történelmi háttér előtt válik kamaszból férfivá. Az életéről szóló rövid szövegekből mint kiélesített fotográfiákból súlyos kérdéseket feszegető írásmű áll össze, amit képtelenség csak egyszer elolvasni.

Majdnem másfél évtized telt el A nyugalom és A vége című regények megjelenése között. Mi tartott eddig?

Sok oka volt. A legrégebbi szövegrész 2002-ből, Krétáról származik, ott kezdtem el írni a regényt. Ami igazából csak azért érdekes, mert majd’ másfél évtizeddel később egy másik szigeten, Jáván fejeztem be. Pontosabban ott lett meg a nagyobbik része. 2006-ban, apám halála után sok minden megváltozott – bennem is, a szövegben is. Amikor elmentem Jávára, még fogalmam sem volt róla, hogy tudok-e ott majd dolgozni. Előtte egy évig Berlinben éltem, elvileg ott is befejezhettem volna, végtére is ezért kaptam az ösztöndíjam. Dolgoztam is, de inkább csak a papírkosár telt a régebbi részekkel, nagyon keveset haladtam előre. Az első jávai esztendőm kétségtelenül fontos szerepet játszott abban, hogy a szöveg végére értem, de nem szeretném ezt túlmisztifikálni, Békásmegyeren is lehet írni. Ez sokkal inkább azon múlik, hogy mi van belül, sem mint azon, hogy mit látok, ha kinézek az ablakon. Jáván sem csak az történik, hogy a napi posta nem ér utol. Ott is el kell menni a piacra bevásárolni, ott is megbetegszik az ember, ott is be tudnak porosodni a hétköznapok.

Az viszont tény, hogy ott egyszerűen másképpen múlik az idő. Azaz más az időhöz való viszony. Sokkal archaikusabb, mint amiben itthon élünk.

Meg az a 12 000 km távolság is elég erős legitimációt ad arra vonatkozólag, miért csak hetente egyszer nézek rá a postámra, vagy miért csak egy hónap múlva válaszolok az e-mailekre. Ezt itthon lehetetlen megtenni. Nekem legalábbis nem megy, lelkiismeret-furdalásom, vagy inkább szégyenérzetem van már attól is, ha egy nap késéssel válaszolok valakinek. Ott az e-mailt úgy kezelem, mint egy klasszikus levelet, amit ha meghoz a posta, elolvasok, napokig gondolkodom a válaszon, végül megírom, párszor átjavítom, aztán elküldöm. Ez pedig idő. Sokkal több idő, mint amit itthon ma rászánhat az ember. Igaz, semmivel sem több, mint amennyit hajdan, pár évtizede még itthon is rászánt. De az ottlétnek is megvannak az árnyoldalai. Például, hogy nem térhetek vissza ugyanabba a házba, ahol előző alkalommal éltem. Ez azért megnehezíti az ottlétet.

Az itthoni létnek van egyfajta kontinuitása, amiből ha kilép az ember, többé-kevésbé ugyanabba lép vissza, amikor hazajön. Ez ott fel sem merül.

Azok az esztendők, amelyeket ott töltök, kis, kerek zárt életek egy nagy életen belül. Nyilván van érintkezési pontjuk, ahogy két gömbnek is lehet érintkezési pontja, de Jáva mindig egy nagyon határozott újrakezdés szinte minden szempontból. Ott rengeteget változik a világ egy év alatt is. Nem ugyanazok az emberek, nem ugyanaz az otthon, tulajdonképpen nem is ugyanaz a város. Amikor másodszor visszamentem, döbbenettel néztem, hogy Budapest a rendszerváltás után pár év alatt nem változott annyit, mint Yogyakarta egy esztendő alatt.

Miért megy mégis vissza?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Simonfalvi Anita , ÓbudaiAnzix.hu, 2018. november 18.