„Nézem magamat a tükörben” – ezzel az egyszerű, már-már banális mondattal kezdődik James Baldwin kisregénye, ez a mondat azonban hamarosan messze túlmutat önmagán. A Ha a Beale utca mesélni tudna fiatal fekete narrátora, Tish, ugyanis a fenti tűéles pillanatban nemcsak egész addigi életével néz szembe, hanem szerelme és családja történetén keresztül metaforikusan szembesít mindannyiunkat egy rendszer igazságtalanságaival és visszásságaival. Baldwin műve (olvassatok bele) az elmúlt 44 évben kultstátuszba emelkedett, sokat idézik és valószínűleg idéznék még akkor is, ha Barry Jenkins nem forgatott volna belőle most filmet. Magyarul a Modern Könyvtár-sorozatban egyszer már megjelent (Ha a néger utca mesélni tudna címmel), a Magvető viszont most Mesterházi Mónika sodró lendületű, mégis lírai fordításában adta ki újra a kisregényt. A magyar cím módosulása is jól mutatja a politikai-társadalmi kontextus változását, miközben nyilvánvalóan vannak dolgok, amelyek az évek múlásával sem változtak semmit.

Klasszikus irodalmi toposzra húzta fel Baldwin az eredetileg 1974-ben megjelent művét: a sztori két központi alakja egy szerelmespár, akik nem lehetnek egymáséi. A harlemi Tish-t és Fonnyt ugyanakkor nem a távolság, haragvó családjuk vagy épp társadalmi státuszuk tartja egymástól távol – hanem egy üvegfal. Igaz, ez az üvegfal nem akárhol húzódik, hanem egy New York-i büntetés-végrehajtási intézet beszélőjében. A 22 éves Fonnyt ugyanis előzetesben tartják: egy Puerto Ricó-i nő azzal vádolja a fiatal fekete férfit, hogy egy lépcsőházban megerőszakolta. Tish és családja viszont hisz a fiú ártatlanságában és minden követ megmozgatnak azért, hogy kihozzák a rácsok mögül. Tish ráadásul egy súlyos titokkal érkezik a beszélőre, melyet először Fonnyval akar megosztani: gyereket vár, hármuk boldogsága pedig azon múlik, hogy fel tudják-e mentetni a férfit a hamis vádak alól.

Baldwin szereplői remény és kétségbeesés között hányódnak, amit metaforikusan nagyon jól leképez a börtön (mint valaminek a vége) és a terhesség (mint valaminek a kezdete). Már maga a cím is beszédes, hiszen a Beale utca ebben az értelemben nem egy földrajzi adat: a baldwini GPS-adatbázisban a Beale utca ugyanis egy fogalom, mely a komplett fekete örökséget esszenciálisan magában foglalja. Ha úgy tetszik, Fonny azokat az amerikai feketéket szimbolizálja, akiknek esélyük sem volt a rendszerrel szemben – és ez még akkor is igaz, ha szobrász Fonnyt a művészi ambíciói rántották ki abból a spirálból, amely a jövőkép nélküli fiatal fekete férfiakat a hetvenes években New York közepén csak egyre mélyebbre rántja:

„Fonny talált valamit, amit meg tudott csinálni, amit meg akart csinálni, és ez mentette meg attól a haláltól, ami a mai kor gyerekeire vár. Bár a halál többféle formát választ, bár az emberek különféle módokon halnak meg korán, a halál nagyon egyszerű, és az oka is egyszerű: egyszerű, mint a pestis: a gyerekeknek azt mondják, hogy szart sem érnek, és bármit látnak maguk körül, ezt bizonyítja. Küzdenek, küzdenek, de lehullnak, mint a legyek, és az életük trágyadombja fölött gyülekeznek, mint a legyek. És én talán azért csimpaszkodtam Fonnyba, és Fonny talán azért váltott meg engem, mert ő volt az ismerőseim közül nagyjából az egyetlen srác, aki nem a tűkkel babrált, nem ivott olcsó bort, nem támadott meg embereket az utcán, nem rabolt ki boltokat – és nem egyenesítgette a haját: hagyta csimbókosan.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2018. november 18.