Kistehén énekes-frontemberével most megjelent novelláskönyve, A műanyag kerti székek élete kapcsán zenéről, filmről, irodalomról, családról, városról és vidékről beszélgettünk. Nagyinterjú.

Nemrég jelent meg a második novellásköteted, A műanyag kerti székek élete. Miről szól ez a könyv?

A műanyag kerti székek életéről. De komolyra fordítva a szót, ez tulajdonképpen az első, Miért távolodnak a dolgok című novelláskötetem folytatása, amiben a környezetemről, a Dunakanyarról, a város és vidék peremén élő emberekről írok: azokról az emberekről, akik körülöttem élnek – és rajtuk keresztül, persze, a saját életemről is. Erről a félvidéki-félvárosi létről. Az első könyvemben „új természetírásoknak” tituláltam a novelláimat, tulajdonképpen ezek a most megjelent írások is azok, csak azóta még beljebb költöztem a természetbe és ezzel valószínűleg a saját természetembe is. Szerettem volna, ha ezek a történetek még jobban kibontják az ember és a természet viszonyát, és felmutatnak valamit abból a küzdelemből, amit mi, természetközelbe vágyó-bújó emberek vívunk, hogy megtartsunk vagy újra felfedezzünk bizonyos értékeket. Mert azzal, hogy a nagyvárosi, könnyen megszerezhető és eldobható, olcsó, de kényelmes életünket éljük, nagyon sok mindent elvesztünk, megtagadunk magunktól.

Szentendre mellett, a Pilisben laksz egy erdei tanyán, lovak, kecskék, tyúkok között, de közben abból élsz, hogy kiállsz a színpadra több száz vagy több ezer ember elé, és kicsapod eléjük a lelkedet. Nem érzed ellentmondásosnak ezt az életformát?

Én nem érzek ebben ellentmondást, nekem így kerek az élet. A legközelebbi szomszédom egy kilométerrel arrébb lakik, de összejárunk: egymás mellett legelnek a lovaink, ha elkóborol a kecske, szól, hogy menjek utána, ha nincs vize, átjön és kér tőlünk, egymásra vagyunk utalva. Vidéken voltam gyerek, Újhartyánban, egy kétezer lakosú, Dabas melletti városkában, nekem kedves a falu, azokat a mintákat hoztam magammal, amiket ott kaptam. Lehet, hogy egy tősgyökeres városinak ez szokatlan: hogy vidéken mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja a másikról, hogy iszik-e vagy nem, hogy jól megvan-e az asszonnyal vagy nem, hogy mikor jár el, mikor jár haza. Ha falun élsz, nyilvánosan, kiterítve élsz, de nekem jó így, én így érzem magam biztonságban.

Ezen nem változtat semmi, az ismertség és a siker sem; annak idején, amikor az Andersennel meg a Kistehénnel tényleg közel kerültünk ahhoz, hogy külföldön is befussunk, az volt az első dolgom, hogy megbeszéljem a zenekarral, bárhogy is lesz, mi itt maradunk, nekünk ez az otthonunk, ha kell, innen megyünk majd nagy, nemzetközi turnékra, és ha vége, ide jövünk vissza. Nekem a falu, az erdő az otthonom, a város, legyen az magyar város vagy külföldi, igazából csak a színpadot jelenti, a bulikat, a fellépéseket. Ami fontos, de nem tudja kitölteni az egész életemet, nekem kell az, hogy a zöldben, állatok között legyek, hogy a kezembe vegyek egy zsíros göröngyöt, egy darab fát vagy egy szerszámot.

Röhögni fogsz, de ha nem otthon vagyok, akkor vagyok legboldogabb, ha bemegyek a barkácsboltba láncfűrészt vagy sarokcsiszolót nézni.

Remeteéletet élsz?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dávid Imre, NLCafé.hu, 2018. november 15.