A legkifejezőbb Don Quijote-ábrázolást a prágai Museum Kampában láttam, mégpedig a fiatalon elhunyt Otto Gutfreundtól, aki az 1910-es évek elején még kubista stílusban alkotott. Ha a mellszobor bal profilját szemléljük, akkor egy nagyon keskeny, szikár, ám annál karakteresebb spanyolos arcot láthatunk, ám ha a jobb profilt, akkor egy torz alakot. Szemből pedig a zavarosság, zavarodottság tűnik fel, a vonalak tökéletes diszharmóniája, elcsúszása, amely egy perc pihenést sem enged a tekintetnek.

Az elme nyughatatlansága tökéletesen tükröződik ezen a mellszobron, amely egy kivételes légkört teremt a kiállítótérben, ahol az összes részecske átmenet nélkül más, mint a környezete.

Cervantes és Otto Gutfreund Don Quijote-ja, valamint Krasznahorkai Palotaőre közeli rokonságban állnak.

Az „őrült” figurája több szempontból is hálás választás, legfőképpen azért, mert megalkotója gátlástalanul és büntetlenül közvetíthet általa egy mindent más koordinátarendszerbe helyező kritikát, amely különben őrültségnek hatna.

A magát kisbetűkkel szándékosan lekicsinyítő Melvill nem az első hóbortos figura a Krasznahorkai-életműben.

A Sátántangóból a feljegyzéseit készítő doktor, Az ellenállás melankóliájából Eszter úr és Valuska, a Háború és háborúból a New Yorkba is eljutó vidéki levéltáros, Korim György, a Tanár úr, valamint maga a báró a Báró Wenckheimből is hasonlóak. Vízióik, monológjaik egyszerre tűnnek logikusnak és a realitásoktól totálisan elrugaszkodott összeesküvés-elméletnek.

Az Aprómunka egy palotáért narrátora egy látszólag hétköznapi könyvtáros, aki valójában utálja a könyveket kikölcsönözni vágyó olvasókat.

Náluk jobban csak a Melville-kutatókat gyűlöli, akik zaklatják a név és néhány apróság egyezése miatt. Az ő „Nagy Gondolata” egy örökké zárva tartó Ideális Könyvtár, amely „Háborítatlan Paradicsoma a Tudásnak, vagy sokkal pontosabban nem a Tudásnak, hanem mindannak, ami a Tudásra vonatkozik”. Komolytalansága mellett ebben egy nagyon súlyos kritika is megfogalmazódik, miszerint az emberek már nem méltóak erre a „Tudásra”, hiszen ez a könyvtár védelemből vagy emlékként állna a folytatólagos katasztrófa idején. A Palotaőr az irgalom legcsekélyebb szikrája nélkül ítélkezik korának társadalmáról, amely a pénz eszelős fetisizálódása alatt remeg, ahol egy olyan világhírű zeneszerzőnek, mint Bartók Béla, a lakhelyét még egy kis tábla se jelzi New York-ban, és művészet helyett csak a „szinte már szakrálisnak mondható SEMMILYEN” tárul a kiállításra látogató érdeklődők elé az olyan gyáva művészektől, akik „rettegő trendek rettegő követői”.  A Palotaőr őrült monológja tehát több mint lehangoló és kiábrándító, ám mégis az a legfélelmetesebb, hogy érvelése logikus.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vass Edit, Kulter.hu, 2018. december 23.