JL: Hogy ne a szokványos kronologikus rendben haladjunk, más perspektívából kérdezlek, tetszőlegesen, kicsi gondolkodás után, de lehetőleg első gesztusból ki tudnál-e választani az életed gyerekkori szakaszából egy olyan pillanatfelvételt, amelyre azt gondolod, hogy meghatározta az életedet? Mint egy polaroidfelvételt meg tudjuk-e jeleníteni?

Azt mondanám, amit unalomig megírtam: az agyhártyagyulladásom ilyen volt. Vagy amikor az anyámék megkeresztelkedtek négyéves koromban. Anyám meg az anyja evangélikusak voltak, mint minden békéscsabai szlovák ember. Négyéves voltam, amikor megtértek adventistának, és emlékszem a keresztségükre. Teljes vízbe merítés van, eltűnnek a víz alatt, és aztán újjászületve kerülnek elő. És tényleg volt benne újjászületés, mintha másik mukik lettek volna. Amikor ezt felismertem, nem volt jó, utána is voltak ebből problémáim, neofita gőgöt, akaratosságot kezdtem el érzékelni rajtuk, és az nem volt jó, befolyásolta az életemet.

JL: A valláshoz, az intézményesített hithez való viszonyodat határozta meg?

Előtte nem volt semmi, ők valószínűleg eljártak templomba vasárnap, de én nem találkoztam a hit kérdéseivel, utána meg elkezdtek nagyon intenzíven szombatonként, meg pénteken délután, meg este is templomba járni, és attól kezdve azt kellett csinálom, amit mondanak, erőszakot érzékeltem, és az egyáltalán nem volt jó.
A kisfiam most bölcsődébe jár, ahol az ifjú Iványi a gyülekezet vezetője, az apja kérdezte meg először, hogy amikor a szüleim megkeresztelkedtek, az nem volt-e nagyon rossz nekem. Senki más nem kérdezte meg, de ő tudta, hogy ez egy nehéz ügy. Szégyelled, tudod, szociálizmus volt, nem volt népszerű kereszténynek lenni, titkoltam az osztálytársak elől, nem is mondtam el, csak a legjobb barátomnak. Hasadtságot eredményezett, szerettem ott lenni a templomban, ott is voltak gyerekek, de kint nem nagyon mondogattam, föl kellett nőni ahhoz, hogy valahogy el tudjak ettől szakadni. Amikor elkerültem ide egyetemre, akkor anyám egyfelől azt mondta, hogy vigyázzak magamra a magyarok között, másfelől meg rájöttem valamire. Különös albérletem volt, a garázzsal szemben volt egy 3x3 méteres kis műhelyszerű valamicsoda, zuhany nélkül, ott laktam, és akkor azt gondoltam, hogy én ezt az egész istenhitet elhagyom, szarok rá, talán ez a pontos kifejezés, aztán rájöttem, hogyha elhagyom, akkor üres lesz az életem teljesen, és fölhagytam az elhagyással. Kiderült, hogy az egész minden kellemetlensége ellenére mennyire fontos nekem. És aztán ez úgy is maradt, azóta is nagyon fontos, de nem keresztelkedtem meg, mert felnőtt keresztség van nálunk, és utálom az egészet, az emberek közösségét lenézem, megvetem, és undorodom tőlük.

JL: Érdekes, hogy ezt mondtad, mert valójában olyan élményt idéztél fel, amivel hosszú időn keresztül munkád volt, kellett vele valamit kezdened, nem egy olyan emlékkép emelkedett fel, ami önfeledt, és erősen derűs fényben láttat.

Hát, azt nem mondtad, hogy olyat kell mondani.

Nem. Három ponttal fejezem be, mert nyilván nem véletlen.

Nem tudok úgy visszaemlékezni, hogy olyan happy lett volna a gyerekkorom. Apámékat kisemmizték, parasztok voltak néhány száz méterrel kijjebb Fürjesen, anyám apja meg rendőrtiszt, és munkanélküliként élt, nem a boldogabbik végét kapták el a szocializmusnak. De amikor húsvét volt, és húsvétkor még volt nálunk locsolkodás, körbejártuk a testvéreimmel a rokonokat, az jó volt. Tizennyolc helyre kellett körülbelül elmenni. Annak nagyon örültem, sok nyúl meg tojás, meg kaptunk pénzt. Hogy mennyire undorító volt, amikor rájöttem, hogy kéregetésként végezte a locsolkodás szép szokása, lehet, hogy már nem locsolkodott senki, csak mi: ott volt három gyerek meg az apjuk, azok jártak. De nagyon szerettem akkor, tavasz is volt, szépen sütött a nap, a rohadt tojások megolvadtak hátul az autóban, apám zsebre gyűrte a pénzt, aztán betettük őket az Új magyar lexikonba, hogy kisimuljanak, azt szerettem például. Most sokszor eszembe jut, hogy ha egyszer ott maradnék Békéscsabán húsvétkor locsolkodni, nem él már senki. Milyen érdekes lesz nem sokára, még van egy-két ember valahol, a férfiakat nem locsolgatjuk, de nem sokára nem lesz kinek elmondani, vagy nem lesz kitől megkérdezni. Nádas meg tudta kérdezni a nagynénjét, de nem lesz kitől megkérdezni, hogy hogy is volt akkor, emlékszel, mert már nem élnek.

MB: Az adventista elég szigorú felekezet. Nagy szigor volt otthon?

Ez egy rendes zsidó felekezet, nincs kecmec. A rituális törvények jó részét megtartották. Például, hogy nincsen disznóevés, az elég érdekes kihívásokat okoz Békéscsabán.

MB: Nem volt nagy kolbászozás?

Van kolbász, mert nem tudod nem enni, de mindenféle más állatot kell keresni, amiből megcsinálod, csak abból meg nem jó. Úgyhogy ez egy örök probléma volt. Mondjuk, lovat se lehet enni, de az meg nem volt olyan nagy divat. Aztán vannak az időbeosztással kapcsolatos szabályok. A napnak nem éjfélkor van vége, hanem amikor lemegy a nap. A szombat elkezdődik péntek este, és meg kell szentelni. A megszentelés, amikor fiatal vagy, az nem olyan egyszerű dolog, megszentelni annyi, hogy például ne csinálj semmit. Ezt a vallást 1840 körül találták fel, mert akkor Amerikában azt hitték bizonyos elemek, hogy kiszámolták, Jézus Krisztus mikor jön el másodszorra. Kimentek a prérire, és várták. De Jézus Krisztus nem jött el másodszorra. Arra jutottak, hogy hülyeség volt, ádvent van, készen kell lenni az eljövetelére. Két öcsém közül az egyik adventista lelkész lett Nyíregyházán. Szerencsétlen hülyegyereke ide jár magyar-történelem osztatlan tanári szakra, és teljesen náci. Mondom, bazmeg, hát hülye vagy te teljesen? És tényleg meggyőződéses náci. Mondom, de nem akartad te ezt anyukáddal megbeszélni, vagy apukáddal? Mondta, hogy nem, mert azok hülyék. A kisebbik testvérem megkeresztelkedett, de otthagyta őket végül, szóval nem látogatja. Van egy barátnője is, de a szüleimmel lakott, míg a szüleim önerőből be nem költöztek egy szociális otthonba. Nem találták a hangot, a generációk között nem jött létre a közvetítés a békéscsabai Jamina lakótelepen, ahol mindenkit csak egy kis vonás választ el a hajléktalanságtól. Ott laktak a proletárok, megpróbálták a helyet kertvárossá átminősíteni, de nem sikerült.

MB: Mesélsz még erről a jaminai közegről?

Ami a vasúton túl van, az Jamina. Ott volt régen a szőlő, a betyárok kiköltöztek a portákra, azóta is megmaradt ez a késelős, kalandos, bunkó hangulat. Aztán rátelepült ezekre az emberekre a téglagyár, meg az, amit csirkegyárnak neveznek, a Barnevál, ott dolgozott mindenki, közvetlenül a sínek mellett. A Jaminát körbeölelte két híd, ott lehetett bemenni a városba. Mi a kettő között, a Franklin utcában laktunk. Az utca végén volt egy sorompó, kurva sokat lehetett ott várakozni. Néhány évvel ezelőtt csináltak egy alagutat, egy perc alatt bent vagy, teljesen megváltoztatta az egész hangulatát. Itt voltam gyerek. Anyámék Szarvasról jöttek át, apámék pedig Mária Terézia idején Szlovákiából kerültek oda. Betelepítették őket, és boldogan éltek, amíg el nem jöttek a kommunisták. Jó volt a gyerekkorom. Apámék családja nem asszimilálódott, egymás közt tótul beszéltek. Az eleve idegesítő. Beszél az apád, és egy vak hangot nem értesz belőle, mert anyám meg ellenezte, ahogy szokott lenni, azt mondta, aki nyelvet beszél, az bunkó, és nem akarta, hogy bunkó legyek. Nem ért el nagy eredményeket, de ellenezte, hogy bunkó maradjak. Nem akarta, hogy értsük, noha ő is képes volt megszólalni azon a nyelven. Emiatt aztán az anyámék rokonságával tartottuk a kapcsolatot inkább. Ott voltak hozzám illő korú gyerekek. És jól éltünk. Volt egy unokatestvérpár, azokat nagyon szerettem, jól eljátszogattak a Gazdálkodj okosant a diófa alatt.

JL: Bár a vidéki Magyarországra nézve komolyabb tónusokkal lehet gazdagabb a kép, mintha azt valaki Budapesten élte meg, a hivatalos magyarországi élet és az ehhez a nyilvánossághoz való viszony, az önazonosság illegalitása vagy a legalitáson kívüli vagy peremhelyzeti volta mennyire érintett meg téged gyerekként? Feloldódott azokban a gyerekek közötti, pingpong-asztalokon és játszótereken zajló interakciókban, amelyek erre nem feltétlenül vannak tekintettel?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos – Modor Bálint – Nagy Gabriella, Litera.hu, 2018. december 25.