Nem idegen Krasznahorkaitól, az elvonultság, a magány ábrázolása, mint az alkotói munka szükséges (és néha majdnem hogy elégséges) feltétele és egyáltalán, annak keserű romantikája, hogy milyen végletesen és végzetesen egyedül van mindenki a világban. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

„…nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene, mint valami akrobatának, a teljes megértésig, és erre te már nem vagy képes, vagyis én nem, csak az van, hogy állsz azon a ponton, és nézel arrafelé, ahol a teljes megértés van” – mondja Melvill, az elbeszélés narrátora, tulajdonképpeni szerzője.

A műalkotás befogadásának lehetetlenségéről egy műalkotáson belül megnyilvánulni: ha nem tudnánk, ki a szerzője a szövegnek, ennyiből kitalálható volna. Krasznahorkai végletesség-igénye egyébiránt a kötetcímekben is megmutatkozik (pár cím a legutóbbiak közül: Megy a világ, Az utolsó farkas, vagy épp a Nem kérdez, nem válaszol). Ironikus, hogy a Manhattan-terv című kötet után, ahol tulajdonképpen ennek a mostaninak a háttértörténetét ismerhetjük meg, a legújabb kötet az Aprómunka egy palotáért címet viseli. Aprómunka, értjük, és persze palota, ezt is értjük. De hangsúlyos szerepet kap a művészsors is, ennek, a különlegesnek az ábrázolása sem idegen Krasznahorkaitól, az elvonultság, a magány, mint az alkotói munka szükséges (és néha majdnem hogy elégséges) feltétele, és egyáltalán, annak keserű romantikája, hogy milyen végletesen és végzetesen egyedül van mindenki a világban. Ahogy Tom Waits énekli a Shiver me timbers című tengerészballadában (amiben egyébként a Moby Dick kulcsszereplője, Aháb kapitány is megidéződik). Ez az „egyedüllét” azonban nem teljesen igaz, vagy nem úgy, ahogy akár ez a kötet is láttatja. Elég visszautalni a szerző előző kötetére, az Ornan Rotem fotóival teljes Manhattan-tervre, ahol gyakorlatilag megelőlegezi ezt a mostanit.

A könyvben is sorakoznak a feszültségteremtő dichotómiák: nem csak a palotáért végezhető aprómunka van, főhősünk a nagy író, Melville névrokona (egy betű eltéréssel), és ráadásul ugyanott lakik, ahol az író élt. Említés esik a könyvtárosi és a vámosi munkáról, valamint az irodalmi alkotások egyik legkedveltebb ellentétéről: a téboly, a normális világ és a köztük lévő feszültségről. Különbségük (ha van) nem más, mint a valóság észlelése és megfogalmazása. Ezek miatt nemcsak végig fenntartott feszültségben telik a regényidő, ami tulajdonképpen egy bő nyolcvan oldalnyi egyetlen mondat, néhány betoldással, hanem ennek ábrázolásával a műalkotás befogadásának terhét maga az alkotás teszi súlyossá, s ugyanakkor elhordozhatóvá.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagygéci Kovács József, Revizoronline.com, 2019. február 20.