Olyan sokat szerencsétlenkedik, vajúdik a saját apasága, szerelmessége és családi élete körül ez a fergeteges lúzer, hogy az ember empatikusan, valódi részvéttel hajlamos elnézni neki, hogy mégiscsak egy befutott sztáríró. DÁNYI DÁNIEL RECENZIÓJA.

Karl Ove Knausgård Harcom címmel hatrészes, önéletrajzi könyvsorozatot jelentetett meg Norvégiában 2009 és 2011 között, ennek második része magyarul Szerelem címmel jelent meg 2017-ben. Folytatásos regényfolyam második részeként különös és izgalmas helyzetbe kerül a könyv, mindenféle olvasói elvárások terhelik. Egyfelől óhatatlanul az előző résznek kell valamilyen módon megfelelnie, bár ebben könnyű dolga is lehet, hacsak a szerző és egyben elbeszélő és főhős személye át nem alakul menet közben.

Ebben a vonatkozásban az önírás mindenképp legalább olyan stabilan áll, mint a szerzője. A Harcom sorozat első kötetének megjelenésekor ez a második kötet is készen volt már, míg a harmadik és további kötetek folyamatosan készültek: ebben a magyar kiadás is pontosan követi a norvég mintát. Az első két kötet fordítói munkája egységes, Petrikovics Edit jegyzi. Kézenfekvő feltételezés, hogy a könyvek progressziója valamiféle irányt mutat, ám az ember belebonyolódhat a nem éppen lineáris életrajz kibontakozásába, valamiféle dekódolható üzenetre kihegyezni a sorozatot pedig kifejezetten félreértés volna. Ha létezik is ilyen átfogó ív, annak még jócskán az elején járunk.

A Szerelem cím sokat sejtet vagy legalábbis utal egy bizonyos témára, ugyanakkor nem lesz könnyű dolgunk a szövegfolyam mederbe, vagy akár medrekbe terelgetésével. Knausgård persze ír a szerelemről is, második feleségével, Lindával kezdődő, folytatódó, kiteljesedő kapcsolatáról és házasságáról, a gyerekeikről, ami önmagában is kitesz egy önéletrajzi kötetet. Ám az előző kötethez képest még szerteágazóbb írás ez, több tematikát is követ, és ezek néha csak egészen lazán kapcsolódnak a cselekmény fősodrához, már ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni. Ezt a kérdést mintha maga Knausgård feszegetné a legradikálisabban: nem csak egyensúlyozva táncol egy borotvaélen regény és nem-regény között, inkább simán beleáll abba, hogy viszonylag ötletszerűen bolyong saját életrajzában. Végül is a cselekmény az, hogy ő él és ír, ha nem is feltétlen ebben a sorrendben, és mindvégig az olvasóra bízza, mennyire vegye készpénznek a magyarázó részeket (vagy épp azok hiányát), vagyis hogy Knausgård mennyire megbízható kurátora a saját életregény-sorozatának.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dányi Dániel, Revizoronline.com, 2019. április 19.