ágasság és határok közöttiség. Angyalpára és sűrítettség. Parttalan, belső tájak, és díszletszerű, szűkös külvilág. Fényes űr, por meg sár közege. Ezek ellenpontozzák elsősorban Szabó T. Anna Ár című kötetének versvilágát, melynek sajátos kivetülése a borítóján látható képzőművészeti kompozíció – Pesti Emma Kilégzés című festményének részlete –, amelyen az elnagyolt ecsetvonások határolta tájat a szürkébe oltott zöld, és a zöldbe oltott szürke konok hétköznapisága tartja össze. Fakuló színek határolta képiség ez, apokaliptikus világok árnya, nyomasztó lelki tartomány tükröződése. A hozzá kapcsolható létélmény megragadhatatlan, inkább csak sejthető lecsapódása valami eleminek és ősinek, közelebb áll a tudattalanban rejlő ösztönvilághoz, mint bármihez, ami hangsúlyozottan emberi. Részekre hullott világegész, és tükörcserepekből építkező kozmosz – mindez valami folytonos sodródásban, az öntudat határaitól a szférák felé. Embertelen. Személytelen. Fókusza csak a narancsszín pont, a zenit, valamiféle „örvény szeme” az alatta elterülő világ felett. Ez a pont ragadja meg a tekintetet, magába húz, elnyel, és juttat el egy olyan világba, ahol már nem a forma, a szín és a kompozíció által közöl a művész valami fontosat, hanem a szavakra bíz bennünket. „Szó-óceánok” hullámaira, amelyek – akár ha a Hold változásai duzzasztanák vagy fognák vissza őket – a tudat vezényletére mozdulnak, hömpölyögnek, és egymásba futnak vad áradással. Ez már a nyelv, a szó, a beszéd terepe, egy individuális világ, amely csak a költő sajátja, hisz otthonossá tette, kitartó munkával személyre szabta. A költő számára a nyelv végtelen áramlás, és ebből a sodrásból ragadja ki a verset, azt a sűrített fényt, ami lehet valaminek a burka és a magva, lehet „szikra a néma tájban” és ősrobbanás is.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csík Mónika, Magyarszo.rs, 2019. április 25.