Hátra lehet dőlni: aki a történetelvű szépprózát szereti, annak Grecsó Krisztián legújabb regénye nagyon fog tetszeni. A Vera könnyen az olvasó szívébe lopja magát, mert csak rövidke három hónapot fog át, az iskolakezdéstől karácsonyig követi egy épp tizenegy éves kislány kalandjait (bizony, kalandok, váratlan fordulatok, mesébe illő „véletlenek”), de pontosan megragadja a felnőttek kontra gyerekek, a barátok kontra ellenségek, az iskola kontra otthon, a beszéd kontra gondolat viszonyokat. Nem kevés. A szerző emellett nagyon jól adagolja-váltogatja a pörgős részeket a pihentetőbb leírásokkal (kiváló arányérzékkel), és a narráció is rafinált: általában mindig picit hamarabb ismerjük meg az okozatot, mint az okokat. Ráadásul vannak látható ok nélküli okozatok is, számosan. Hamar megszeretjük a történetet, a környezetet, a szereplőket… Mi egyéb kell még egy olyan szórakoztató szöveghez, amelynek nem a szórakoztatás a legfőbb célja?

Telitalálat a két mottó, az Abigélből és A Pál utcai fiúkból, de a szerző akár az Egri csillagok nyitófejezetéből is idézhetett volna, ahogy Vicuskát és Gergőt feldobják a kocsira: „Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sírjatok!” Sírás és nevetés, küzdelem és megbékélés, lázadás és önfegyelem váltakozása a regény, melynek színtere és időpontja: Szeged, amikor átadják a mozgólépcsős (nagy szó!) Napsugár áruházat. Vagyis valahol a szocializmus utolsó szakaszában, az úttörők és elvtársak, a Trabant reménye, az ikervonalas telefon, az olajkályha, a Pilóta keksz stb., de már a fel-felbukkanó, irigylésre méltó első farmernadrágok, a cselesen befogott jugoszláv tévéadás ideje ez.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csanda Gábor, Dunszt.sk, 2019. május 10.