Szvoren Edina napjaink egyik legkarakteresebb és legfontosabb novellistája, akinek elsők között gratulálhatunk a 2019-es Libri-díjhoz. Versekről, nagyregényekről, novellákról, alkotásról beszélgettünk.

– Novelláid gyakori kísérőeleme a nem egészen megnyugtató végkifejlet, sőt, a befejezés nélküli végek; e kettő jobbára össze is függhet egymással. Mi a véleményed a happy endről?

– Én a happy endből már az endet sem értem. Sok mindent lehet csinálni, ami nem természetes, de mindenképpen a műviség egyik legfelső foka, hogy a szövegnek vége szakad. Persze az érzékelésünk pont így működik, vannak köztes rések és hiátusok is, amik tagolják a tagolatlant, de az, hogy valami kereteződik, nem okvetlenül jelenti azt, hogy vége is van. Régóta van egy furcsa érzékelési zavarom. Amikor összevetem más emberek olvasmányélményeivel az enyémeket, mindig azt látom, hogy ők a végekre emlékeznek. Ha megpróbálok visszaemlékezni olvasmányaimra, akkor nekem a befejezés mintha nem tartozna a műhöz. Azt meg végképp nem tudom, hogy mi a happy. Van egy olyan olvasat, hogy az a happy, ha van end. Valóban van egy erős disszonanciaigényem, hogy bizonyos dolgok a levegőben maradjanak, és bennem mint olvasóban vagy az én olvasóimban teljesedjenek ki.

– Vajon ez – amit olyan sokszor emlegetnek veled kapcsolatban – a Szvoren-szövegek nyomasztó voltának egyik oka?

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szekeres Niki, Élet és Irodalom, 2019. május 24.