Ha sorra vesszük a prózai köteteidet, akkor szerintem a Fehér farkas a legkomorabb könyved, annak ellenére, hogy vannak benne humoros részek, a második novella pedig egyenesen groteszk. Pont emiatt a kezdet miatt lepett meg, hogy utána viszont sorjáznak a kötetben a kilátástalan történetek. A fülszöveg úgy fogalmaz, hogy „katartikusak” ezek a novellák, de én éppen ellenkezőleg éreztem: szerintem itt nincs katarzis, mert nincsenek magyarázatok. Ahogy nincs számonkérés, feloldás és feloldozás, megbocsátás és bocsánatkérés sem.

Így van. Bizonyos értelemben ez szerzői szándékom is volt: ez a könyv azt üzeni, hogy nincs megtisztulás, nincs megoldás a történtekre, csak sötétség van. Szerintem íróilag könnyebb kivezetni az olvasókat a sötétségből és megmutatni a kijáratot. Én inkább akartam rámutatni a legmélyebb sötétségre, megmutatni, hogy az alagút nem is alagút, nincs kijárata. Pedig az ellenkezője annyival egyszerűbb volna... Csak annyit kellene mutatni, hogy ott a fény. Ám ez valahogy azt sugallaná, hogy rend van a világban, és ez nem igaz. Szerintem belül mindenki meg tudja találni a rendet, és hosszú munkával helyre tudja tenni a saját történeteit, de ez társadalmilag nem történik meg.

Pedig a hősök azért keresik a kijáratot, tudatában is vannak a traumáiknak, bár sokszor inkább csak szemlélik azokat. Van olyan szereplő, aki az utolsó pillanatig próbálja megtalálni a magyarázatot, még a ravatalozóban fekvő hallott apját nézve is azt várja, hogy választ kap a gyerekkorában történt szörnyűségekre, sikertelenül. Vannak novellák, amelyekben a környezet teljes értetlensége veszi körbe a hősöket.

Igen, és megy minden tovább, mintha semmi sem történt volna. Például az erdélyi történetben: amikor felbukkan egy volt szekus és kiderül, hogy valami szörnyű dolog történt a múltban, nem kapunk rá magyarázatot, nincs feloldás és azt sem érzékeljük, hogy valódi bűnhődés következne. Tehát, ha attól tesszük függővé a saját életünk egyensúlyát, hogy a van-e társadalmi szinten megoldása a velünk történteknek, akkor örökre csalódnunk kell. Mindenki csak a saját életében találhatja meg az egyensúlyt, ha erre egyáltalán képes, de ezt az egyensúlyt senki nem fogja biztosítani, nem lesz, nincs igazságszolgáltatás. A gyerekkorunk népmeséiben győz a jó, a rosszak meg elnyerik méltó büntetésüket, de én szeretnék azzal leszámolni, hogy az irodalom ehhez kínáljon kulcsokat, hiszen valójában nem ez történik.

Abban biztos vagyok, hogy mindent nagyon tudatosan csinálsz az írásaidban: nem véletlenül vannak bizonyos dolgok kihagyva, vagy éppen kimondva a történetekben. Ezekben a novellákban többször éreztem, hogy szinte már direkt helyezel el a szövegben tételmondatként is értelmezhető megállapításokat. A történet ezt nem indokolná, ezek nélkül is egyértelmű, érthető, te mégis szükségét érzed, hogy kimondd őket, mintha az olvasóba akarnád sulykolni az üzenetet. Miért? 

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szekeres Dóra, Litera.hu, 2019. június 20.