 „Ha nem tudok többé írni, nem akarok élni sem” – Winkler Nóra beszélgetése Takács Zsuzsa író-költővel (WMN)
(kiadvány: A Vak Remény - ÜKH 2018)
Vajon születhet-e harmóniából művészet? És kétségbeesésből katarzis? Érvényes-e a különbség női és férfi író között? Hány diktatúrát élhet túl egy ember? Létezik-e halál utáni jóvátétel? Mi történik a költővel, amikor álmából fölébreszti tizennégy verssor? Gyógyítja-e a szerelmi bánatot az írott szó? Minden mondatában érték ez a beszélgetés Takács Zsuzsa Aegon-díjas költő, író és Winkler Nóra riporter között. Hálásak vagyunk, hogy olvashatjuk. Annál is inkább, mert – amint Zsuzsa mondja – nem a szerzőé az utolsó szó, hanem az olvasóé. – Winkler Nóra/WMN: Ez a szép, komoly kötet, amit a zsűri az év legfontosabb könyvének tart és Aegon-díjjal jutalmazott, tulajdonképpen a teljes, hosszú életmű. Ilyenkor – ha van is két szuper szerkesztő – ez azzal jár, hogy az ember mindenét újraolvassa. Ez milyen? Olyan, mint visszanézni a családi fotóalbumot? Ott sokszor érezzük, ha tehetnénk, inkább átfésülnénk a frufrunkat, és az akkor csinosnak hitt sapkánkat lerángatnánk. Ilyesmi a viszony a régi szövegekhez? Takács Zsuzsa: Igyekszem kritikus szemmel olvasni önmagamat, mintha idegen szöveget tartanék a kezemben, van, hogy végigolvasom és lenyűgöz, van, hogy kétségbeesve hagyom abba az olvasást. A gyűjteményes kötettel azonban megértőbb vagyok.
Ajándék ennek a verses életműnek a megjelenése, ajándék a szerkesztőimtől, Szalagyi Csillától és Schmall Alexától, ajándék a kiadótól. Ajándék az égiektől, hogy most jelent meg, és nem 2004-ben, amikor az akkorra elkészült eredeti összes kéziratát kézbe vettem, és megkértem a kiadó igazgatóját, hogy ne adja ki. A Vak Remény megjelenésének most jött el az ideje, benne van a két legutóbbi verseskötet, a Test imádása és a Tiltott nyelv, és a tavalyra elkészült harmadik, a címadó A Vak Remény. W. N./WMN: Sokat megyünk vissza időben a versekben – milyen volt a gyerekkora, milyen események formálták? […] 2019-07-07 15:15:20
|
 |
|
