Egy ajtó becsukódik – egy másik kinyílik. Jó esetben. De nem föltétlenül. Jobban kéne vigyázni az ajtóinkkal? Tóth Krisztina új novelláskötete, a Fehér farkas elolvasása után ragadtattam magam a fenti okoskodásra, és ha a történetek liftjeire, levegőtlen lépcsőházaira, tapétázott lakódobozaira (lakásbelsőire) és állatkerti ketreceire visszagondolok, még légszomjam is támad.

Pedig a Fehér farkas novellái maguk nem hajlamosítanak klausztrofóbiára.

A terei igen, hőseinek nézőpontja is, ám elbeszélői (a kívülálló, semleges narrátorok s az énelbeszélők is) képesek levegőssé tenni a szövegvilágot, tágítani a perspektívákon azáltal, hogy a megértés, sőt, a megértetés szándékával fűzik történetté, alkalmanként sorseseménnyé az élethelyzetek leírását. Ez az intenció mindig kinyitja a már-már bezáruló mikrovilágokat.

Nyilvánvaló például, hogy a kötet utolsó novellájában, a Tükörben egy 17. századi festő, Jan Kupetzky értelmezi, magyarázza a vele történteket. Védőbeszédben bizonygatja, hogy nem beteg, nem tébolyodott, s elmondja, mi vezethette feleségét és szolgálóját erre a feltevésre, s miért is hagyta el felesége valójában (gyermekükkel és ingóságaik java részével). A kötet tizenegyedik novellája, A bal oldali szék szintén vallomás. Ez nem a nyilvánosságnak, hanem egy bizalmas barátnak szól, és a 21. században hangzik el, szlenges szóhasználatából ítélve élőszóban. Kemoterápiás kezeléséről számol be egy fiatal férfi, s mérlegeli a lehetőségeket. Önáltató módon vagy – mondjam inkább nagyobb empátiával, hisz Tóth Krisztina szellemiségéhez az áll közelebb – egészséges önféltéssel beszél a maga betegségéről, csontvelőrákjáról. Állapotát más betegekéhez méri, az egészségesek köre viszonyítási alapként szóba sem jöhet. Akkor túl keserű lenne az összegzés, talán el sem mondható. Görcsös hallgatás állna a beszéd helyébe, mint ahogy a Hírhozó megfáradt, megőszült, hajdan csoda szép Annája is csak hallgat, mikor barátnőjével, élete nagy szerelmének (egyúttal rafinált átverésének) szemtanújával huszonhét év után újra találkozik. A barátnő így számol be erről: „Áll a villamosmegállóban a szélben, néz rám, de nem szól, néz, néz megátalkodottan, mint egy hosszú futásban megnémult és megöregedett hírhozó” (121.).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Kulter.hu, 2019. július 18.