Minden lakás másik történet, minden tér őrzi a múltbeli események lenyomatát a falai között. Erre ébreszt rá Tóth Krisztina új novelláskötete, a Fehér farkas, amely olyan, mintha idegenek otthonaiba nyitnánk be sorra, hogy kiolvassuk az élettörténetüket az ott talált állapotokból. Hétköznapi tárgyakból, hangokból, szagokból, apró részletekből áll össze az a kép, amelyet kapunk. Traumák, sebek és veszteségek buknak a felszínre, és közben azon érjük magunkat, hogy többet árul el rólunk, amit ezek alapján másokról gondolunk, mint azokról, akiknek a magánéletébe betörtünk. 

Tóth Krisztina már eddigi novellásköteteivel is bizonyította, hogy a társadalommal és az emberi viszonyokkal kapcsolatos megfigyelései tűpontosak, a beleérző képessége pedig egészen rendkívüli. A Fehér farkas esetében is ez a novellák két fő mozgatórugója: szereplői folyamatosan figyelik a körülöttük lévő embereket és helyszíneket, és szüntelenül találgatnak, kombinálnak, történeteket kreálnak a fejükben, miközben idegenek helyzetébe képzelik bele magukat. Mások életében azonban óhatatlanul tükröződik a sajátjuk, a vélt vagy valós veszteségek, amelyeknek tanúi, belőlük is előhívják a múltbeli sebeket.

„Kilépek én is az utcára, a világba, átmegyek busszal egy másik kerületbe. A külső helyszínváltoztatás azonban nincs szinkronban a belsővel, a gondolataim a lépcsőházban rekednek, a kopott bejárati kapu mögött. Föl-le liftezik a fejemben az ismeretlen nő egész álló nap. Délben egy kanalat szopogatok, a fémes ízről megint eszembe jut a sírás, és az ebédlő uszodazsongásában azt latolgatom, hogy ki lehetett a hang tulajdonosa. Hogy mi történhetett vele. Eszembe jut a nap, amikor huszonöt évvel ezelőtt elhagytak.”

A novellák középpontjában ezúttal a szűk életterek állnak: a lakások, a liftek, a sötét lépcsőházak, az állatkerti ketrecek, vagy az út szélén lerobbant autók, amelyek mind hétköznapi helyszínek, mégis lappangó titkokat, lefojtott érzelmeket őriznek. A történetek elbeszélői a maguk módján mind be vannak szorulva, nemcsak ezekbe a nyomasztó terekbe, hanem a saját fejükbe is. Magányosak, mert másokhoz csak gondolati szinten képesek kapcsolódni, míg a valóságban idegenekkel vannak körbe véve, és őket magukat sem ismeri senki teljes valójában. A kapcsolódás hiánya jó táptalaj a feldolgozatlan traumáknak és az évtizedeken át leplezett titkoknak. Elhallgatott abúzustörténetek, szőnyeg alá söpört bűnök, elveszített gyermekek és rejtett viszonyok lappanganak a múltban.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Konyves.blog.hu, 2019. július 23.