Pál Sándor Attila balladáiból a vidéki Magyarország tragédiája olvasható ki, a lehetőségek hiánya, az igénytelenség, az elvándorlás. A balladákban nincs nosztalgia, nincsenek jók és rosszak, csak szomorúság van és lemondás. Mindent beleng a reménytelenség, a szépséget csak a természet képviseli, csupán a madarak és a növények emelik ki a környezetet a teljes szürkeségből. Az emberi élet a kistelepülésen, amelynek nevét olykor leírja a szerző, Szankon, de ez tetszés szerint behelyesíthető, nem sokat ér. Itt a hiábavalóság érzése az uralkodó, születünk és meghalunk, mert így kell lennie, mert másképp nem lehet.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Benedek Miklós, Magyar Szó, 2019. augusztus 1.