Van egy -valószínűleg teljes információhiányon alapuló és ezáltal teljességgel engem minősítő- előítéletem a kortárs magyar irodalomról. Mégpedig, hogy a kortárs magyar irodalom az az, amikor öngyilkosok ugranak le a panelházak 10. emeletéről, kiöregedett színésznők vérfertőző kapcsolatot tartanak fent fiaikkal, a családi kapcsolatok kiüresedtek és mindenki káromkodik, mint a kocsis. Tóth Krisztina tárcanovelláit és publicisztikáit összegyűjtő kötet viszont nem erről tanúskodik (igaz, a borító lehetne akár gyanús is...)

Tóth Krisztina szépen ír. A mai magyar valóságról ír, de úgy, hogy egy-egy novella elolvasása után még mindig van kedvem kimenni az utcára, felszállni a metróra, és még dolgozni is képes vagyok. Eleinte éppen a metrón olvasgattam a könyvet. A munkahelyemig tartó 4 megálló alatt pont 2 novellát fogyasztottam el, de egy idő után muszáj voltam egyszuszra olvasni többet is. A legtöbbje tetszett, pedig elég mások: egyszer megnevettettek (Nagy vonalakban a női szexualitásról, A Mansuelo-ügy, Visszapillantó), másszor megríkattak (Űrkutyák, Űrcica), de volt, hogy sokkoltak (Szólánc) vagy elismerő bólogatásokra késztettek (Páternoszter, Vót, Verarjúfrom). Itt kell megjegyeznem, hogy olvasás közben komoly lelki rokonságot véltem felfedezni Tóth Krisztina és köztem, de aztán rájöttem, ha az író jó, valószínűleg mindenki más is így lehet ezzel... Mert a történeteink ugyanazok.

Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Időnként kiválik ebből a zsolozsmából egy-egy részlet, amelyre rábólintunk, hitetlenkedünk, majd előhozzuk a saját legigazabb, legfájdalmasabb történetünket, hogy bekapcsolódhassunk a hullámzó, gesztikuláló, csillapíthatatlanul zúgó kánonba, míg végül megtelik a levegőég, megtelik a föld a születés, elhagyatás, az árulás, a hűtlenség és viszály hangjaival. Leülepednek a történetek a szántóföldeken, belepik a városban az autók szélvédőjét, bemossa őket az eső a fák gyökereihez, árad a szó a lombokból és a folyamokból, és emlékek darabkái bukkannak elő idegenül és mégis ismerősen, ha a gyerek a homokozóban túl mélyre ás.
(Tóth Krisztina: Tavaszi szél)

Kiadvány:
Tóth Krisztina
Hazaviszlek, jó?
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
konyvmolyok.blogspot.com
2010.03.02.