Hogyan lehet a fenyegető halál botrányát kifejezni pátosz és önsajnálat, kéjelgő barokk drasztikum és vallási tételesség nélkül, miközben erre is, arra is természetes hajlamunk lenne? Például úgy, ahogy Nádasdy Ádám teszi: a tragikum és a komikum intellektuális sakkjátszmáinak költői dokumentálásával. Nádasdy új kötetében még a talajvesztés is elsősorban „csak” perspektívaváltást jelent, az irónia alulnézetét, mely olyan pillanatfelvételek létrejöttét segíti elő, melyek más léthelyzetben aligha hatnának ennyire. Nádasdy úgy beszél a test botrányáról, mintha egy mennyei kávéházban csevegne róla, kissé kosztolányisan, kissé dantésan, mintha csak felhívták volna egy teára, hogy mondja már el, mitől olyan tragikusan gyönyörű a földi szerelem, a romló hús vágya, hogy mitől kap lángra a gyújtózsinór, mert ezek a dolgok az örök istenszerelemmel eltelt, a démoni küzdelmektől szabad lelkek számára már felfoghatatlanok.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csehy László, Műút, 2019. november 14.