A haza, a hazaszeretet a kötet egyik folyvást visszatérő témája. Az el nem téphető érzelmi, spirituális kötődés evidensen fakad az írói hívatásból, ennek nyelvi meghatározottságából. „Az író, ha valamiről, hát minden sorában a hazájáról beszél, hisz amit gyúr, gyömöszöl, mancsol, csöcsörész, gyámbászik, markol, harap, simogat, emledez, amit ki- és befordít életre-halálra, az az édes anyanyelv.” E mély és konzekvens hazaszeretetet olykor persze, épp a kritikai attitűd hitelesíti: „egyre többször szégyellem, és egyre ritkábban vagyok büszke az országra, amelyben élek.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balogh Ernő, Népszava, 2020. február 17.