Apró események; figyelem, hallgatom, leírom. Hétköznapi emberek, hétköznapi beszélgetések; figyelem, hallgatom, leírom. Rövid történetek; leírom, összegyűjtöm, kiadom. Nagyjából ezzel a mechanikával születhetett Tóth Krisztina legújabb kötete, Hazaviszlek, jó? címmel, amely a 2006-os Vonalkód sikere után most rövid tárcanovellákat és publicisztikákat ad közre. És semmi kétség, eredeti tóthkrisztinás írások ezek; találó életképek feldúsítva a női képzelőerő finom részleteivel, éles ívvel meghúzott történetek, amelyek meglehetősen egyszerű recept szerint készülnek…
Figyelem, hallgatom, leírom.

A többnyire azonosítható budapesti színterek egyszerű emberek mindennapi életének ’kulisszái’ mögé engednek betekintést; beszélgetések tömegközlekedési járműveken, megállókban, jelenetek szomszédok, családtagok között. Az öt alfejezet témák szerint csoportosítja az írásokat, a Teiresziász főleg a hajléktalanok és perifériára került emberek különös logikával működő világát mutatja be, a Háztartási parajelenségek cím magáért beszél, A kalap közepe olyan mikrorendszerek íratlan szabályait vizsgálja, mint a fodrász- és kozmetikaszalon, abszurditásba hajló novellákat találunk a Sors, nyiss nekem tért fejezetében, és végül különböző elbeszélők szólalnak meg izgalmas nézőpontokat megmozgatva az utolsó, Hazaviszlek, jó? címet viselő egységben.

Mindben sajátságos a precíz, szinte dokumentáló írói figyelem és az összetevők gondos megválogatása, de legfőképpen az a szándék, hogy a novellák - mind e jellemzőik ellenére - ne maradjanak meg a hétköznapi, az általános szintjén. Könnyedén szövődnek össze látszólag párhuzamosan futó szálak, amelyek csomópontjai a természetfelettivel, valami örökkel kívánják összekötni az amúgy nagyon is mulandót, az emberit, a banális apróságokat.

De számos írásnál felmerül a kérdés, hogy mindez elég-e. „Hogy foglalkoztat-e a túlvilág? Igen, mint minden író embert.” - és mint minden olvasó embert, de valójában ez csak fűszere a novelláknak, amely az egysíkú vagy kényszeredett történeteket valódi téma hiányában nem tudja eléggé megízesíteni. Ráadásul igen hasonló technikával találkozunk oldalról oldalra, és a találó leírások, felvázolt jellemrajzok monotonnak, valóban recept szerint készülteknek tűnnek.

Mindennek ellenére egyes írások sikeresen írják felül a fent említett hiányosságokat. Igazán eredeti történet bontakozik ki a Remete, Teiresziász, A Mikulás három élete és Szirénke novellákban, a Nagy vonalakban a női szexualitásról vagy a Háztartási parajelenségek pedig izgalmas nyelvi anyagból építkezik, tele humorral és játékkal. Számos írásban az elbeszélő különös megválasztása ad igazi karaktert és nézőpontot az eseményeknek, mert ugye viszonylag ritkán olvashatunk például arról, hogyan is vélekednek rólunk az őrző angyalok…

A kötet utolsó, címadó novellájának főhőse Rudi, a beszélő papagáj, aki egy júliusi napon kirepül a nyitott ablakon és gazdája legnagyobb szomorúságára nem kerül elő hónapokig. Végül egy kocsma előtt találnak rá. Elfelejtette a régen tudott szavakat, azt az egy mondatot ismételgeti, amit az utóbbi időben megtanult a környéken: „Hazaviszlek, jó?”.

Kemény ars-poétikai gesztus ezt a mondatot címnek megtenni. Még keményebb kritika ekként értelmezni. Azt sugallja, hogy az író ezzel a kötettel csak azt tudja ismételgetni, amit az utóbbi időben hallott a metrón, az utcán, a lépcsőházban. Ismételgeti öntudatlanul, bután és monotonon. Mintha minden írásnak ugyanaz lenne a lényege: pusztán a leírás vagy kimondás gesztusa. Figyelem, hallgatom, leírom. Mindegy mi az, lényeg, hogy beszéljek hozzád, amit pedig mondok, az mindig hasonlóan hangzik, hiszen ugyanazokból az elemekből épül fel. A receptjére is könnyen rájöhetsz, és akár utánozhatod is. Olvasd és figyeld.