Atiq Rahimi huszonévesen költözött Franciaországba Kabulból (bár 2002 óta félig Párizsban, félig Afganisztánban él, és az ottani kultúra egyik meghatározó alakja). Három korábbi regénye perzsa nyelven született. A Türelemkő az első francia nyelven íródott könyve – mely rögtön el is nyerte Franciaország legrangosabb irodalmi díját, a Goncourt díjat. Ez már csak azért is nagy esemény, mert nem francia születésű íróként keveseknek adatik meg ez a megtiszteltetés. E könyvében Rahimi egy afgán költőnőnek, Nadja Anjumannak állít emléket, akit férje 2005-ben halálra vert (úgynevezett nevelő célzattal), mert a tálib rezsim alatt irodalom órákat tartott a tanulástól eltiltott lányoknak, varrástanfolyamnak álcázva óráit. Költészetének középpontjában a nőkre nehezedő elnyomás elleni felszólalás állt.

A Türelemkő egy afgán város romjai között játszódik, ahol egy fejlövéstől magatehetetlen férfi fekszik egy lakásban; felesége mellette van, ápolja. Az elgyötört, félelemben és elhanyagoltságban nevelkedett és ugyanilyen házasságban gyötrődő nő a napok múlásával felszínre meri engedni életének fájdalmait. Egyszerre közeledik gyengéden a férfihoz, aki, bár tíz éve a férje, mégis most engedi először, hogy szájon csókolja - ezt is csak azért, mert magatehetetlen -, most először bújhat hozzá; s egyszerre támad rá, mint Nő a Férfira, mint Elnyomott az Elnyomóra, mint Rab az Urára. A férfi állapota feletti káröröme is abból fakad, hogy eljött, amire sosem mert volna gondolni: a férfi a kiszolgáltatott, és meg kell hogy hallgassa őt. A napokon át hömpölygő monológ szégyenlős, majd egyre erőteljesebb iramban fogalmazza meg a vádakat, tárja fel az igazságot, mely a nő bátorságát, felszabadulásának fokozatait mutatja.

A címadó türelemkő (szange szabúr) a perzsa mondakörből származó varázslatos tárgy, mely minden bánatot, fájdalmat, titkot magába szív, s végül, mikor már mindent magába foglalt, felrobban, így szabadítva fel mesélőjét. Ennek gyönyörű allegóriája e két ember élete, majd halála a könyv végén: a felszabaduló nő maga nevezi „az én szange szabúrom”-nak a férfit, miközben saját - és nőrokonainak - sorsát meséli el. A legkülönfélébb fenyegetések, kínzások hallatán megértjük, hogyan foszlott semmivé a muszlim fiatalasszony minden álma. Férje, mivel nagy harcos volt, még az esküvőjükön sem jelent meg: három évre rá ismerte meg egyáltalán, addig ismeretlen férjének családja figyelte minden lépését. Idegen férfival kellett hálnia, hogy ne kövezzék meg meddőségéért – holott férje, a nagy harcos volt nemzésképtelen. Két lányuk tehát nem a férjétől született. A mozdulatlan férfi szeme láttára kell lefeküdnie több alkalommal is egy fiatal fiúval, aki fegyveres támadóként kószál az üres városban. Később férje arcába vágja:
„Ez a fiú a mi kezdeteinkre emlékeztetett... Ne haragudj... Akaratlanul is rád gondoltam. Te is ügyetlen voltál, mint ez a fiú. Persze, akkor én még semmit sem tudtam. Azt hittem, úgy kell csinálni, ahogy te csinálod... Nagynénémnek igaza van, amikor azt mondja, hogy akik nem tudnak szeretkezni, azok háborúznak.”

A nő mindezt olvasójának morzsolgatása közben fedi fel a mozdulatlan férfi előtt. A regény befejezésekor elér Isten utolsó nevéhez, a Türelmeshez (Al Szabúr). Ekkor robban fel türelemköve: férje utolsó erejével szétveri felesége arcát, és kitekeri a nyakát. A nő védekezésképp szíven szúrja a férfit a falon lógó karddal, amely - ahogy korábban megtudjuk - a férfi hatalmának, harcos mivoltának szimbóluma volt. Az végez a férfival, ami tönkretette a nő életét is: a vallásért folytatott harc, és annak jelképe, a kard.

A feszült, várakozással teli történethez nagyon jól illik a nyelvezete. Nem tudom, hogy a nem anyanyelven való megszólalás érződik-e a rövid mondatokban, a puritán, jelzőhasználat nélküli nyelvezetben, vagy ez Rahimi sajátos stílusa, mindenesetre a háborús, szorongatott helyzet, a nehéz téma és a fájdalmas, félelemmel teli, asszonyi monológ remekül illik a hangvételhez. Rahimi jelenleg a könyv filmadaptációján dolgozik.