„Történik valahol Afganisztánban vagy másutt” – olvashatjuk a felvezetőben, de ennek ellenére ne legyenek illúzióink: a Türelemkő csak az iszlám világban játszódhat. Abban az iszlám világban, amelyet jobbára napjaink hírösszefoglalóiból ismerhetünk. Rahimi regényében háború dúl, hangosabb a fegyverropogás, mint a müezzin éneke, nem az számít, hogy mi kapható a zsibongó bazársoron, hanem hogy mit kell nélkülözniük az óvóhelyeken lélegzetüket is visszafojtó embereknek. A gyenge kamaradarabként induló történet első oldalain egy nő életének mozzanatait kísérhetjük figyelemmel, akinek mindennapi cselekedetei sebesült férjének ápolása körül összpontosulnak. A nőt csak akkor láthatjuk, ha belép a szobába, egyébként mindent a férfi halk zihálása tölt be, az egyetlen életfunkció, amely meggyőz minket arról, hogy a nő még nem lépett át az őrület birodalmába: nem egy hulla testét gondozza, hanem egy csodamód még élő férfi gyöngyöző homlokát törölgeti.

Az ima gépies recitálását lassan szakadozott monológ váltja föl, ezzel egyidejűleg a jelenben zajló történet mellé belép a múlt eseményszövedéke, és valami olyan következik, amelyet a Freudon iskolázott elme „az elfojtott tudattartalom verbális kinyilatkozásának” nevezhetne. Szöges ellentétben áll egymással a pofonegyszerű szituációt tömörítő szegényes regénytér, valamint az archivált emlékanyag. Az előbbi sejtet egyfajta végkifejletet, de a motívumokkal és szimbólumokkal zsúfolt gyónásból kiderül, hogy a helyzet egyáltalán nem szokványos.

Talán túlzásként hat a kisregény szerkezetét az elmúlt századok nagy „szövegkatedrálisaihoz” hasonlítani, de így is szembetűnő, ahogyan Rahimi egy viszonylag rövid szövegen belül képes megvalósítani a szisztematikus építkezés programját. A tőmondatokból jutunk el a monológig, miközben a szinte üres szobabelsőben lassacskán egyéb testek is megjelennek, és a férfi is felölti a Türelem Kövének alakját. Mivel a nő egyre inkább lemond arról, hogy választ kapjon, a férfit egy olyan hallgatag kőnek próbálja elképzelni, amely – egy múltbéli anekdotát követve – szétpattan, ha már túl sokat hallgatta a szomorú szólamokat. A kő metaforája azzal válik izgalmasan összetetté, hogy a női narrátor szájából elhangzó mondatok végül a maszkulinitás témájában kulminálnak – a gyónás váratlan fordulatokat rejt.

A Türelemkő az álmosnak tűnő kezdés után váratlanul rendkívül sűrű szöveggé válik. Igaz, hogy Rahimi hazájától távol, ráadásul anyanyelvét „feledve” (franciául) írta meg kisregényét, de a témán egyáltalán nem hagytak nyomot a kulturális váltások. Talán így válhatott ennyire letisztulttá, szükséges lehetett az, hogy a szerző kívülállóként, de mégsem szigorú tárgyilagossággal számoljon be egy olyan esetről, amely meg is történhetett.

Rahimi Goncourt-díjas kisregényét nem vagyok hajlandó kiadni a kezemből – az év egyik legkellemesebb olvasmányélményét köszönhetem neki, noha a „kellemes” nem éppen megfelelő szó. Elviccelhetném azzal, hogy az olvasás után kővé meredten bámultam magam elé – persze nem szeretném túldramatizálni, hiszen némi fantáziával összeállítható a Türelemkő váza, egy-két fordulat szinte kínálja magát, mégis, ez egy utánozhatatlan remekmű.