Térey János új színműve, a Jeremiás avagy Isten hidege a jövőben játszódik, Debrecenben. Jeremiás, aki parlamenti képviselő, a helyi közlekedés megbénulása, a DKV sztrájkja miatt a szülővárosában reked, nem tud visszautazni Budapestre. Kizökken emiatt a biztonságosnak hitt létezésből, ez a kizökkenés pedig alkalmas a szembenézésre: arra, hogy Jeremiás végiggondolja mindazt, amivel Budapesten nem kell szembesülnie. Amitől folyamatosan távol van, amitől „igazoltan” elmenekülhet, éppen a munkájára, a budapesti távollétre hivatkozva. Mindez természetesen arra ad alkalmat, hogy Térey elénk, az olvasók elé tartson tükröt. Mert, bizony, a metróval büszkélkedő Debrecen maga az unalmas és földhözragadt hely, ugyanakkor a röhejes kivagyiság példája is.

 

Noha DKV-sztrájk van, Jeremiás a metró megállóiban, borzasztó hőségben találkozik volt szerelmeivel, barátaival, illetve olyan debreceniekkel, akik ugyan elhunytak már, ám ma is hatnak az ott élők életére. Valóban misztériumjáték az, ahogyan Jeremiás állomásról állomásra bejárja Debrecen fontos helyszíneit, s valami álomszerű kavargásban megelevenednek a szeretett-gyűlölt figurák. Ahogy megszokhattuk Téreytől: költőhöz méltó sűrítettségű a darab, nincs benne egyetlen fölösleges szó, gesztus sem. Minden visz egyre beljebb, a sűrűségbe. A szeretett-gyűlölt városba.

 

Térey János hozzáállásában végig érzékelhető a vonzódás, a szeretet, ugyanakkor a meghaladás és az eltávolodás vágya is. Mert ez, bizony, mégis csak porfészek, akkor is, ha metrót építettek. Ettől még kisszerű és unalmas figurák népesítik be ezt a helyet. Szinte mindenki ravasz és számító, Jeremiás nem is tudja elviselni ezt a terhet: a szembenézés nem végződhet felszabadult örömmel ilyen helyen, ahol a rekkenő hőségben is megvesz az Isten hidege.

 

Ahogy az Asztalizene című „társalgási színművében” ott a szerző kritikája, a finom irónia, ugyanúgy jellemző ez az új Térey-darabra is: szeretné szeretni a szülővárosát, ezekkel a figurákkal együtt, hiszen mégis csak az ő városa is Debrecen, az ő életének részei ezek az emberek. De valahogy nem megy. Képtelenség. Az unalmat a nagyravágyással, a középszerűséggel így, együtt, nehéz is szeretni.

 

Illetve lehetne, egyetlen módon: a távolból. Amire éppen a fővárosi képviselőség adhat remek lehetőséget. Onnan lehet a távoli várost szeretni. De belülről, Debrecenből már nem lehet. Jeremiás Budapesten idegen, ott nem kell otthonosan éreznie magát. De ha a szülővárosában se képes már otthon lenni, mert ehhez meg kívülállóként látja már Debrecent is, akkor hiába lenne benne némi nosztalgia, törvényszerű, hogy nem marad más számára, csak a kínos szembesülés. Éppen az, amit nálunk olyan sokan igyekeznek megúszni.