(kiadvány: Az út)

Az egyik legfontosabb élő amerikai prózaíróként számon tartott Cormac McCarthynak immár a harmadik regényét olvashatjuk az utóbbi években a Magvető kiadásában; ezek közül a legnagyobb ismertséget és elismertséget Az út érte el eddig a maga Pulitzer-díjával (2007), az eget verdeső példányszámokkal és azzal, hogy első helyen végzett a Times listáján, mely az évtized 100 legfontosabb könyvét gyűjtötte össze. Ezeknél azonban sokkal érdekesebb, hogy mindemellett a környezetvédők is zászlajukra tűzték McCarthy legutóbbi regényét (George Monbiot angol aktivista egyenesen „a valaha volt legfontosabb környezettudatos könyvnek" nevezte), mely azonban nem grafikonok és kimutatások garmadájával igyekszik felhívni a közfigyelmet a természeti környezet iránti felelősségre, hanem egyszerűen azzal, hogy egy átélhető és megrázó történetet mesél el - egy olyan világról, ahol egy közelebbről nem meghatározott világkatasztrófa után sem állatok, sem növények nincsenek már, és emberek is alig, akik a saját ipari civilizációjuk romjain tengődve jobb esetben a régi időkből maradt ételmaradékokon élnek, rosszabb esetben egymáson. Igen, nem tévedünk: Az út

bizonyos értelemben a romkocsmák falairól jól ismert „ha az utolsó fát is kivágták, az emberek rájönnek majd, hogy a pénzt nem lehet megenni" - típusú hippiközhelyet ruházza fel világteremtő erővel, de szerencsére ennél azért jóval többről van szó.

McCarthy gyakorlatilag nem tesz mást, mint hogy miközben pontról pontra betartja a posztapokaliptikus zsáner minden főbb szabályát, lebont róla minden elhagyható, járulékos elemet, s a regényt az ilyen helyzetek által felvetett legalapvetőbb emberi problémákra szűkíti le, mintegy esszenciáját adva a műfajnak; ami egyfelől lehetővé teszi, hogy a minimalista megközelítés átlendítse a  meglehetősen Hollywood-szagú alaphelyzetet a szépirodalom világába, másfelől azonban olyan hátteret fest a végső soron etikai-létfilozófiai kérdéseket boncolgató történések mögé, amely háttér a szélesebb közönség számára is vonzóvá és izgalmassá teszi a könyvet. (Hasonlóan a szerző többi könyvéhez, persze ebből is készült azóta filmadaptáció.) Egy apa és fia megy a kihalt úton Dél felé a felperzselt tájakon át, menekülve a tél és az éhhalál elől: nagyjából ezzel össze is foglalható a cselekmény, ahol a végletes alapszituációban a legsematikusabb helyzetek is a maguk természetességével nőnek szimbolikus, mitikus jelentőségűvé. „Élőhalottak vagyunk egy horrorfilmben", mondja a férfi felesége nem sokkal azelőtt, hogy öngyilkos lenne, s valóban, mintha azt a folyamatot kísérnénk figyelemmel, ahogy az eleinte hittel, reménnyel és szeretettel felvértezett hőseink lassan becketti véglényekké alakulnak - pontosabban, ahogy egyre fáradtabban és kimerültebben, de vasakarattal küzdenek egy ilyen átalakulás ellen.

A történet mitikus magasságokba emelését - az időnkénti bibliai utalások mellettt - persze nagyban támogatja a mára McCarthy-kézjegynek számító rövid, vesszőtlen mondatok áradása is, ez a helyzet végtelen prózaiságát és a néhány szavas dialógusokat nem egy esetben a költészet irányába lendíti. McCarthy minimalista szintaxisa és időnként meghökkentően régies-különleges szóválasztásai érdekes feszültséget adnak a regény eredeti, angol szövegének, amivel Totth Benedek magyar változata hősiesen birkózik, bár talán a kelleténél többször választja a prózai helyett a líraibb megoldásokat; a dialógusok jellegzetesen amerikai, monoton okézása („You're okay? / I'm okay. / Okay.") például nekem még teljesen belefért volna a fordításba, s ehelyett a kétségtelenül magyarosabb jólvanozást kissé halványnak érzem. És apropó amerikanizmusok: hogy a történet meglepően reményteljes befejezését a hollywoodi happy end-igénynek tett engedményként, vagy az emberiségbe és a gondviselésbe vetett hit valódi megcsillanásaként lehet-e értelmezni, azt mindenki döntse el maga - mindenesetre én enélkül is teljesen elégedett lettem volna a könyvvel.

Kiadvány:
McCarthy, Cormac
Az út
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
es.hu
Dunajcsik Mátyás
2010. 03.26.